Hasonló címen könyvet írt néhány évvel ezelőtt Vébel Lajos, lapunk talán legjobb főszerkesztője, elmondható azonban ugyanez rólad is, kedves kartárs. Amit leírtál, abban mindig hittél is. Persze veled is megtörtént nem egyszer, hogy utólag rájöttél: tévedtél. Nagyot tévedtél. Példát is említek majd egyet, előbb azonban azt említem meg, hogy Hornyik Gyurka barátunk halála után közös fogadalmat tettünk. Azt írtad akkor nekem, hogy Gyurkával egyezséget kötöttél, hogy amelyiktek túléli a másikat, az nekrológot fog írni a társáról. Nos, te őt túlélted és nyilván betartottad szavadat, konkrétan nem emlékszem rá, de nem is ez most a lényeg, hanem felkértél ugyanerre, és megegyeztünk. Hogy te tőlem fél évtizeddel előbb jöttél erre az árnyékvilágra – körülbelül éppen ennyivel kerültél a szerkesztőségbe is – az nem volt garancia arra, hogy én foglak majd téged elparentálni, de hát így alakult.
Azt kérdezték tőled nem túl régen, hogyan úsztad meg a fenyegető bajokat hosszú életed során. Érthető volt ez arra is, hogy egyáltalán megértél az átlagosnál jóval nagyobb kort, de arra is, hogy nem vesztél el a kusza politikai útvesztőben. Ha megnézzük, hogy milyen veszélyek leselkedtek abban az időben mindannyiunkra, nem nehéz sok-sok példát fölsorolni.
Kezdjük mindjárt a lapalapító főszerkesztőnkkel, Kek Zsigával, a korábbi művelt, sok nyelvet beszélő, nagy tekintélyű református lelkésszel. Csakugyan életveszélyes időben vállalta, hogy a kommunista fölszabadítónk vezetőjének, Tito marsallnak volt a majdnem rendíthetetlen híve. Azokban a hónapokban, amikor tízezerszámra irtották a magyarokat a fölszabadítóink. Ő is hitte és írta, hogy elérkezett az örök szabadság, egyenlőség és testvériség ideje. Fél évtizedig végezte vállat föladatát, hintette közénk ezt az ideológiát. Aztán azt hitte, észhez tért és hitte és vallotta – írnia már nem volt módja rá – hogy Sztálinnak igaza van Titóval szemben. Vagy hat évet töltött a Goli otok börtönszigeten, volt alkalma gondolkodnia korábbi elkötelezettségén. Neve sem jelenhetett meg a lapban, magyar nyelvhelyességi tudásáról szóló szakértői jegyzeteit is csak álnéven, Kossa Jánosként jelentethette meg a lapban és könyveiben.
Hosszú az ilyen névsor. Nyelvi szaktársa, Kovács Kálmán is kitanulta ezt az iskolát ugyanabba az osztályba járt ő is a börtönszigeten.
Te, Pista barátom az idő tájt kerültél a laphoz, amikor Zsiga szabadult. Valójában nem is szabadult. Élete végéig megfigyelés alatt állt. A halála idején főszerkesztősködő kollégánk, Erdélyi Károly is hitte és vallotta, hogy Zsiga bűne főbenjáró, hogy a halálakor megjelent nekrológ mondatait megszámolta, s büszkén kijelentette, hogy nincsen abban kevesebb a halottat méltató mondat, mint ahány elmarasztaló olvasható benne.
Kalapis Zoltán főszerkesztőnk sokkal jobban úszta meg azt a tévedését, hogy kellő pillanatban nem Tito elvtárs, hanem a tartomány pártbizottság reformernek mutatkozó vezetője mellett nyilatkozott. Le kellett mondania. Mindannyiunk szerencséjére, mert olyan fontos műveket alkotott ezt követően, mint az Életrajzi lexikon.
Említhetném még Huszár Zoltán horgosi költő, Berta Mátyás zentai sakkozó esetét, akiket úgy vágtak ki a szerkesztőségből, mint ha észre sem vettük volna. Te Pista barátom mindezeket csakugyan megúsztad. Szerencséd volt? Vagy megérezted mikor hova kell állnod? Erre is tudok egy példát, talán nem vennéd zokon, ha olvasnád, mert veled azért bizalmasan és őszintén mindig meg lehetett mindent beszélni. Azt is, hogy Bada István kartársunkat nem sikerült szintén koldusbotra juttatni azt követően, hogy szervezte szülőfalujának, Ómoravica, vagyis Bácskossuthfalva újratelepítésének a megünneplését.
Az ominózus pártülést követően leültünk a klubban és rákérdeztünk: Miért kellett volna Badást kidobni a pártból?
Te azt közölted: „Azért, mert Sóti Pali azt mondta. És jegyezzétek meg, hogy Sóti Palinak mindig igaza van!”
Sokan nem tudják ma már, hogy ki is volt ez a nevezett. Idézem Kalapis említett Életrajzi lexikonából: „Több mint negyed századon át, némi túlzással szólva, az élet-halál ura volt egy nemzetiség sorsának meghatározója (…) ő teljes szívvel a kommunista mozgalom katonája volt (…) a jugoszlavizmus feltétlen híve.” És – tegyük hozzá – Titóé is. Egészen 1971-ig. Akkor egy szűk tartomány vezetői körben, amikor arról kellett dönteni, hogy Tito, avagy a reformot követelők mellett kell-e kiállni, Sóti – a mindig mindent tudó Csorba Pista kartárs értesülése szerint – azt vágta az örökös államfő és pártvezér szemébe: „Sztári elvtárs, ez semmi más, mint a hatalmadért folyó harcod!”
Nekünk, a Forum kommunista alapszervezete tagjainak parancsolták meg, Sótit ki kell zárni a pártból. Ellenszavazat nélkül megtettük.
Az ülés után ismét leültünk veled a klubnak szinte ugyanahhoz az asztalához, mint korábban. Megkérdeztem tőled:
„Pista, Sóti Palinak igaza van?” Értetlenül kérdeztél vissza: „Hogyan kerül ez ide?” Emlékeztettelek a korábbi esetre. Mire te ezt válaszoltad: „Marci, erre én nem emlékszem. De ha te mondod, akkor biztosan így volt.”
E nekrológot – mint föntebb már jeleztem – a neked tett ígéretem miatt is így kellett megírnom. Mert ilyen világban éltünk. Csakugyan szerencse kellett ahhoz, hogy te is, én is túléltük.
Örökké vidám természetednek köszönhetem, hogy a leírtakat követően is barátok maradtunk.
Nyugodjál békében!
