Megállásra kényszerítette autómat a jelzőlámpa Újvidék forgalmas sugárútján. Nem nagy ügy, ki annak a megmondhatója, hogy ez naponta hányszor fordul elő. Vajon nem követjük-e el a szófecsérlés vétkét emlegetésével? Nem. Mert amíg ott vesztegeltem, a mellettem levő sávra kanyarodott a városi autóbusz. Nekem úgy tűnt, hogy a nyilvánvalóan hivatásos, tapasztalt gépkocsivezető szándékosan balra fordította a kormányt, s összetörte visszapillantó tükrömet.
Így történt-e, vagy sem, nem ez a lényeg. Egy közlekedési rendőr könnyedén kideríthette volna. A gondot az okozta, hogy szemtanú nélkül maradtam, a garázda sofőr pedig továbbhajtott. A forgalmas utcán, ahol annyi ember nyüzsög, ugyanis mindenki úgy tett, mintha nem hallotta volna a fülsértő csörömpölést. Mintha összebeszéltek volna, mintha vezényszó hangzott volna el, valamennyien hátat fordítottak.
Távol áll tőlem, hogy elmarasztaljam embertársaimat közönyük, érzéketlenségük miatt, hiszen nagyon mélyre kellene ásnia annak, aki látleletszerűen e társadalmi kór, eltorzulás okának feltárását tűzné ki céljául.
Ha már azt nem tudjuk, mi minden ennek az előzménye, azt azonban igen, hogy az egykedvűségnek szörnyű, elképesztő a következménye: az oltalom nélkülieket, a kiszolgáltatottak kíméletlen bántalmazása, nem elvétve életük kioltása is.
Teljesen kizárt, hogy senki, egyetlenegyszer sem hallotta annak a hároméves kislánynak a jajveszékelését, akit mostohaapja, anyjának élettársa huzamosabb ideig számtalanszor kegyetlenül megvert, bordáit is eltörte. Végül az erdőbe hurcolta, s míg az anyja őrt állt, megerőszakolta a gyermeket.
Ez a két szörnyeteg a haldokló csöppséget a kórházba szállította, azzal a mesével, hogy lecsúszott a lépcsőn, és súlyosan megsérült. Az is érthetetlen számomra, miként feltételezhették, hogy egy szakember nem ismeri fel azonnal a friss és kevésbé friss sérülések, zúzódások okát, a nyers erőszak nyomait.
Ismételten felvetve a kérdést, ha a rokonok, hozzátartozók, ismerősök, szomszédok nem fordítják el tekintetüket, ha nem játsszák meg a nagyothallót, akkor a kislány megszenvedi-e a poklok poklát?
Tegyük le a tollat. Pihentessük háborgó lelkünket. A kislány tragédiája ugyanis nem egyedi eset, nap mint nap hasonlók a fekete krónikák hírei. A részletek ismertetésével megfosztanánk még a kötélidegzetűeket is álmuktól. Maradjunk a száraz, puszta tényeknél: a szexuális megalázás minden negyedik áldozata kislány, minden ötödik kisfiú. A nemi erőszak elkövetőinek 94,44 százaléka férfi, a megbecstelenítés 82,86 százaléka családtagok bűne. A vérfertőzés 37,93 százalékát apák, 13,7 százalékát nagyapák követték el. E bűncselekményeknek mindössze egyharmadát jelentették idejében, a többi időtartama 2-26 év közötti időszak.
A szexuálisan megalázottak egy része feleség. Miért nem kér védelmet, elégtételt? Mert túlnyomó többségük munkanélküli, albérlő, képtelen anyagilag gondoskodni gyermekéről, teljesen kiszolgáltatott férje kénye-kedvének. Szadizmusának is.
A szakértők külön csoportba sorolják az idős családtagok bántalmazását. Az áldozatok túlnyomó többsége nő, sőt elkövetőké is: a megvert lánya vagy menye.
Miképpen egy hírelemző fogalmazott, nincs Szerbiában olyan utca, olyan lakóház, amelyből ne hallatszana üvöltés, ütlegelés, jajszó. Hallgatnak az áldozatok, hallgatnak a rokonok, mert ezt olyan családi szégyennek tekintik, amelyet takargatni kell: az ellenség leli örömét más szennyesének kiteregetésében.
A jó hírére valamit is adó, átlagos család igyekszik eltakarni azt is, ha valamelyik tagja kábítószer-élvező vagy alkoholista. A hivatalos adatok szerint Szerbiában több mint ötvenezren a drog, egymillióan pedig a szeszes ital rabjai. Ennyien fordultak segítségért szakemberhez, s ezért megalapozott a feltételezés, hogy a szenvedélybetegek száma jóval nagyobb. A lesújtó adatok ellenére elvétve hallani valamelyik családtagtól például azt, hogy ,,a fiam kábítószert fogyaszt”, ,,a férjem iszákos”. A tévesen értelmezett hagyományos nevelés, a tudatlanság, a bűntudat, az elfogultság megköveteli a család szégyenéről való hallgatást. Meg talán annak reménye, hogy a szenvedélybeteg valamilyen csoda folytán megszabadul az őt sújtó átoktól, s ha ma nem is, holnap mindenképpen meggyógyul.
Addig is, csak a szomszéd meg ne tudja!
Ha egyáltalán tudomást szerez róla, a család nem veri nagydobra, ha valamelyik tagja szexuálisan azonos neműhöz vonzódik. Az átlagos homoszexuális ugyanis őrzi titkát, hozzátartozói, ismerősei elől eldugja könyveit, filmjeit, a családalapításra vonatkozó kérdésre kitérő választ ad, a tanintézetben, munkahelyén, az utcán nem kísérli meg a vele azonos nemű elcsábítását.
Noha a tudományos kutatások bizonyították, hogy a homoszexuális nem beteg, a családról, mint a társadalom sejtjéről kialakult közfelfogás, az előítélet miatt a meleg egyén rákényszerül az örökös mellébeszélésre, az álcázásra. Ha leleplezik, vagy ha igazat mond, nem verik be a fejét, de elveszíti állását, családja kitagadja, nem áll vele szóba, amíg ,,meg nem gyógyul meg”, vagy ,,jó útra nem tér”.
Nehéz témák, megülik a lelket, holott ezen a tájon az átlagpolgár immár évtizedek óta a jó hírre, szellemes, csattanós, esetleg sikeremberről szóló történetre szomjúhozik. Talán adomával, élccel, iróniával vegyítve, lazábban kellene megközelíteni. Olykor a frivol hangnem sértő, olyan benyomást kelt, hogy alulírott nem érez együtt a tragédia, a balsors sújtotta családokkal.
