Öt személy, öt település, egy feladat: a Vajdasági Magyar Választói Névjegyzék összeállításához szükséges aláírások gyűjtése. Öt hasonló, részleteiben mégis eltérő történet. A beszámolókból megtudhatjuk, hogy mekkora munkát jelent részt venni több mint 117 320 aláírás összegyűjtésében, és az is kiderül, hogy a vajdasági magyarság hogyan fogadta az ajtójukon kopogtató, kezükben űrlapot szorongató személyeket.
Augusztus 31-e óta, amióta a Szerbiai Képviselőház elfogadta a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, a vajdasági magyar közéletben szinte naponta hallhattunk a választói névjegyzékkel kapcsolatban szőtt tervekről, célkitűzésekről. A nyolc évvel ezelőtti népszámláláskor összeírt magyarok száma alapján legkevesebb 117 320 szerbiai magyar aláírására van szükség ahhoz, hogy közösségünk közvetlen módon tudja megválasztani nemzeti tanácsát. A gyakran közös ügynek nevezett feladat újabb vitákat szított az öt vajdasági magyar párt között, végül a Vajdasági Magyar Szövetség egyedül szervezte meg az aláírásgyűjtést. A VMSZ terve az volt, hogy karácsonyig összegyűjti a szükséges számú aláírást. Végül a nemzeti tanács közvetlen megválasztásához szükséges számú aláírás már egy héttel szenteste előtt összegyűlt. Mindez valószínűleg legtöbb olvasónk számára ismeretes. Egyvalamiről felejtettünk el eddig szólni: azokról az egyénekről, akik Vajdaság-szerte járták a településeket és gyűjtötték az aláírásokat. Írásunk folytatásában öt ilyen személy élményeiről, tapasztalatairól olvashatnak.
KISHEGYES
Kerepes Árpád Kishegyesen járta az utcákat és kopogtatott, csöngetett be a magyar családokhoz. Beszélgetésünkkor, egy héttel a karácsonyi ünnepek előtt, Árpád már befejezte a munkát. Három nap, órákban számolva pedig 23 óra alatt társával megközelítőleg 130 aláírást gyűjtöttek össze. Az emberek legtöbbje tudta, miről van szó, nagyon sokan már várták is az összeírókat, mesélte a kishegyesi aláírásgyűjtő.
– Azt figyeltem meg, hogy az emberek figyelemmel kísérik a vajdasági magyar médiát, tehát nem kellett sokat magyaráznunk, tudták miről van szó. A szomszédok egymás között is sokat beszéltek a névjegyzékről, tehát mindenki megtudhatta az aláírás lényegét. Egyetlen fiatalember esetében kellett elővennem beszédtechnikám, hogy hosszas győzködés után végül aláírjon, a többség azonban rábeszélés nélkül adta aláírását. Olyan házaknál is jártam, ahol az egyik házastárs nem magyar, ám mégis feliratkozott – részletezte Árpád, aki ugyanakkor elismerte, hogy ha nem is sokan, de voltak olyanok is, akik határozottan, sőt olykor igen udvariatlanul megtagadták az aláírást.
– Egyikükön nagyon meglepődtem, mivel egyetemet végzett fiatalemberről van szó, egy jogászról, akinek ismernie kellene az emberek jogait. Ehhez képest igencsak csúnyán viselkedett velünk. Egy helyen a megkérdezett idős személy félt aláírni, elmondásából az sejlett ki, hogy rossz tapasztalatai vannak azzal kapcsolatban, ha írásban is megerősíti magyarságát. Összesen négy személy utasított vissza – hallhattuk Árpádtól, aki szerint a hallottakból, a tapasztaltakból ítélve mégsem lehet panaszkodni a magyarság hozzáállására a névjegyzékkel kapcsolatban.
MUZSLYA
Kovács Jolánka Muzslyán december 17-ig megközelítőleg 180 aláírást gyűjtött össze. Ebben a bánáti faluban egyre vegyesebb a lakosság nemzeti összetétele, ezért néhány utca kivételével már itt sem lehetett egyszerűen házról házra járni, mesélte Jolánka, majd hozzátette, hogy általában bement egy házba, ahol biztosan tudta, hogy magyarokra talál. Itt megkérte a háziakat, hogy mutassák meg, hol lakik a következő magyar család, és így ment tovább.
– Nem volt egyszerű a dolog. Nagyon sok a vegyes házasság, és olyan is előfordult, hogy aki korábban még magyarnak vallotta magát, mára megváltoztatta véleményét. Érdekes helyzeteket éltem át, bár mielőtt ezekről mesélnék, le kell szögeznem, hogy alapjában véve pozitívan reagáltak az emberek. Egy szerbek lakta utcában két magyar család otthonából is igencsak határozottan kiraktak bennünket. Az egyik házból szinte magyarázat nélkül tessékeltek ki, míg a másik családnál még szidalmaztak is, azt hitték, hogy valamelyik politikai pártba akarjuk becsalogatni őket. Számomra az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó mindkét család gyermekei Magyarországon élnek. De ezek kirívó esetek. A magyarok és szerbek által egyaránt lakott utcákban máshol szívélyesen fogadtak, megmondták melyik családhoz mehetünk, sőt utólag megkérdezték, hogy kitessékelt-e valaki bennünket. Amikor megmondtuk, hogy igen, akkor az emberek mellénk álltak, és megszólták azokat, akik kidobtak bennünket – emlékezett vissza a történtekre Jolánka, akinek beszámolójából az is kiderült, hogy Muzslyán nem volt példa arra, hogy a vegyes házasságokban élők mindketten aláírták volna a kérvényt. Viszont megtörtént, hogy egy magyar házaspár különbözőképpen döntött az ügy kapcsán: rövid vita után a férj aláírt, míg a feleség nem, azzal indokolva tettét, hogy gyermekei vegyes házasságban élnek, részletezte Jolánka, majd a következő, számára emlékezetes történetet idézte fel:
– Az egyik család éppen ebédelt, amikor megérkeztem hozzájuk. Megálltam az előszobában, és mindenki egyenként kijött aláírni. Én töltögettem az űrlapokat, magyarul beszélgettem a mellettem álló személlyel, viszont hallottam, hogy a család az ebédlőben szerbül társalgott egymás között. Tehát otthon már nem beszélnek magyarul, de azért feliratkoztak.
Jolánka tapasztalata alapján Muzslyán az emberek többsége nem tudta, hogy miért gyűjti az aláírásokat, hosszasan kellett nekik magyarázni.
– De ezzel kapcsolatban is változatos volt az emberek reakciója. Sokan nem tudták, miről van szó, csak értetlenül meredtek ránk. Másoknak nem kellett sokat magyarázni, sőt, már vártak. Még arra is volt példa, hogy engem kérdeztek az emberek, mikor megyek már hozzájuk – fejezte beszámolóját a muzslyai aláírásgyűjtő.
ÚJVIDÉK
Tapiska Szilviának Újvidéken a város méretére, és lakosságának nemzeti tarkaságára való tekintettel más módszerrel kellett hozzálátnia az aláírásgyűjtéshez. Lapunknak elmondta, hogy elővette a telefonkönyvet, és felhívott minden olyan személyt, akit a neve alapján magyar nemzetiségűnek vélt. A telefonbeszélgetés során azonnal elmagyarázta, hogy miről is van szó, miért szeretne elmenni a család otthonába.
– Ha a felhívott személy rábólintott az aláírásra, akkor megbeszéltük, hogy mikor mehetek el hozzá a kérvénnyel. Kezdetben az emberek még nemigen tudták, hogy miről van szó. Számtalanszor kellett elmagyaráznom, hogy mi is a névjegyzék, miért fontos ez. Most már könnyebb, mivel meglehetősen gyorsan híre ment az akciónak, az embereknek már nem ismeretlen a folyamat. Általában nagyon kedvesen fogadtak. Ha valaki telefonon beleegyezett az aláírásba, akkor személyes találkozásunkkor valóban rendkívül szívélyesen viszonyultak hozzám, sőt, segítettek is azzal, hogy megadták magyar ismerőseik, rokonaik címét, telefonszámát. Csak két vagy három családdal jártam úgy, hogy a telefonos egyeztetés ellenére meggondolták magukat – mesélte Szilvia, valamint hozzátette, hogy következetesen, már a telefonon történő bejelentkezés után hét személy utasította vissza. Volt olyan polgár, aki munkahelyét féltette, és ezért nem akart aláírni, egy másik személy pedig leszögezte, hogy ő magyar, magyarnak érzi magát, ugyanakkor nem tartja magát kisebbségnek, ezért nem iratkozott fel a névjegyzékre, idézte fel Szilvia a számára legemlékezetesebb eseteket.
– Nagyon örülök, hogy részt veszek ebben a folyamatban, mivel magyar vagyok, és szeretnék tenni valamint a közösségért. Újvidéken már szórványban élünk, ezért szívügyemnek érzem az itteni magyarság összefogását – hangsúlyozta Szilvia.
SZABADKA
Patócskai Attila Szabadka északi részén, a Peščara helyi közösségben több mint 220 családnál járt. Az emberek különbözőképpen reagáltak, volt akit győzködni kellett, volt akinek minden egyes részletet el kellett magyarázni a nemzeti tanáccsal és a választói névjegyzékkel kapcsolatban. Bár ha általánosítani kell, akkor azt kell elmondani, hogy az emberek legtöbbje nagyon pozitívan reagált, foglalta össze benyomásait Attila.
– Egyesek féltek, vagyis megkérdezték, hogy származhat-e bármilyen hátrányuk, bajuk abból, ha aláírnak. Én kezdetben azt hittem, hogy majd az idősek fogadnak kétkedve, ez azonban nem így volt, pont ellenkezőleg történt. Ez valószínűleg azért van így, mivel az időseknek több ideje van, és rendszeresen követik a médiát, ezért tudták, hogy miről van szó. Az aláírásgyűjtés második hetében aztán már egyre tájékozottabbak lettek e téren az emberek, ehhez szerintem a Magyar Szó is hozzájárult azzal, hogy mindennap közölte az összegyűjtött aláírások alakulását. Az emberek azt látták, hogy egyre többen iratkoznak fel a névjegyzékre, ez bátorságot adott a többieknek is. Szerintem az, amit mi, vajdasági magyarok tettünk, az, hogy ilyen gyorsan sikerült összegyűjteni a szükséges számú aláírást, az példaértékű lehet minden kárpát-medencei magyar testvérünk számára – hangsúlyozta Attila.
A szabadkai aláírásgyűjtő sok családnál az öröm mellett segítőkészséggel is találkozott, derült ki beszámolójából. Egy idős bácsi nagyon készségesen megmutatta az összes házat, ahol magyarok laknak. Sok házban kávéval, üdítővel kínálták az aláírásgyűjtőket, ebből látszik, hogy mennyire vendégszerető a vajdasági magyarság, mesélte Attila.
– No de azért elutasítást is tapasztaltam, ezt is el kell mondani, nem lehet csak jóról és szépről beszámolni. Volt olyan személy, aki azért nem akart aláírni, mivel utcája nincs leaszfaltozva. Hiába magyaráztam neki, hogy a két dolognak semmi köze sincs egymáshoz, csak nem akart aláírni. De sokkal több volt a szép történet. Volt egy idős néni, aki túl öregnek érezte magát mindehhez, és nem akart feliratkozni, de végül sikerült meggyőznöm. Azután volt egy család, ahol a férj nem magyar nemzetiségű, viszont kijelentette, hogy magyar szimpatizáns, és ezért ő is feliratkozott. Viszont az is előfordult, hogy egy vegyes házasságban élő magyar fiatalasszony férje miatt nem akart aláírni – idézte fel emlékeit Attila.
ZENTA
A nyugdíjas Smitné Túri Mária elmondta, hogy a szimbolikus összeget, amit az összegyűjtött aláírásokért kap, azt a sérült gyermekek zentai otthonának adományozza karácsonyi ajándékként.
Zentán a lakosság java része magyar, ez megkönnyítette a munkát, bár nagyon sokan Magyarországon élnek, tőlük akkor kér majd aláírást, ha a karácsonyi ünnepek idején hazautaznak, számolt be Mária. A Tisza menti településen fiatal aktivisták már korábban információs anyagot dobáltak be a házak postaládájába, ezért a polgárok többsége tudta, miről van szó, nem kellett ismertetőt tartani, sőt, szinte már várták az összeírókat, részletezte Mária, ugyanakkor hozzátette, az információs anyag, és a média ismertetése ellenére voltak olyanok is, akiknek fogalma sem volt az akció lényegéről.
– Kaptunk kitűzőt is, ezt akkor vettük elő, amikor valaki szemében kételkedést láttunk. Nem azzal léptem be a házakhoz, hogy aláírást gyűjtök, mivel akkor sokan azt gondolták volna, hogy valamelyik pártba akarom őket betagosítani. Mindenkinek azt mondtam el először, hogy a szerb kormány minden más nemzetiségűnek lehetővé teszi saját nemzeti tanácsának megalakítását. És azt is mindenkinek elmondtam, hogy egy közös magyar ügyről, nemzeti érdekről van szó. Éppen ezért nagyon sajnálom, hogy bizonyos vajdasági magyar politikai pártok annyit akadékoskodtak a névjegyzék összeállításával kapcsolatban, hiszen ez ahhoz vezetett, hogy az emberekben kétségek, félelmek ébredtek. Én legalábbis ezt tapasztaltam – foglalta össze gondolatait Mária, továbbá elmondta, hogy a fiatalabb korosztály esetében találkozott gyakrabban elutasítással. A fiatalok elkeseredettek, nincs munkájuk, nem hisznek már semmiben, a jövőben sem, és ezért előfordult, hogy a fiatalabb korosztály soraiból nem írtak alá.
