Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.
Így szólt: Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.”
A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: „Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.”
Az Úr így szólt: ,,Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.
De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (Lk 18, 1–8)
Meghökkentő az evangéliumi szakasz utolsó mondata. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön.” Rejtélyes, hogy Jézus mire gondolt. Talán a sátán látszólagos sikerére? Pedig a végső nagy győzelem Jézusé. Ez egészen világos a Szentírásból, ha csak a Jelenések könyvének jövendölésére utalunk is. (Jel 19, 11–22, 5) A Szentírás több helyen beszél egy nagy elpártolásról, ami már Jézus idejében is bekövetkezett. Állandóan voltak, méghozzá tömegesen olyanok, akik a sok és nagy csoda ellenére azon fondorkodtak, hogyan tudnák Jézust bevádolni és elveszíteni. Végül tömeg ordítozott Pilátus előtt: „Feszítsd meg őt!” Ha a kereszténység történetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy kezdetektől napjainkig mindig voltak sokan, akik Jézus ügyét, az egyházat, a keresztény hitet el akarták, el akarják törölni a földről.
Másrészt ma is azt tapasztaljuk Európában és Észak-Amerikában, hogy tömegesen hagyják el az emberek nemcsak a kereszténységet, hanem egyáltalán a vallást, a hitet, az Istent, a vallásgyakorlatot.
Ebből arra kellene gondolni, hogy közel van a világ vége? Azt hiszem, hogy nem helyes erre következtetni, bár sokan tették és teszik ezt ma is. Ez idáig mindenkinek a számadása a világ végével kapcsolatban csődöt mondott. Ne higgyünk az efféle riogatásoknak! Jézus világosan mondta a mennybemenetelekor, amikor az apostolok kérdezték tőle: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egész a föld végső határáig.” (ApCsel 1, 6–8) Ezek annyira világos és egyértelmű szavak, hogy senki a józan gondolkodású keresztények közül nem számolgatja, hogy mikor lesz a világ vége, és nem hagyja magát a közeli világ végével megfélemlíteni.
Akkor hát mit jelenthetnek Jézus fentebb idézett szavai, hogy „az Emberfia talál-e hitet, amikor eljön?” Mit kell kikövetkeztetnünk a hittől való nagymértékű, tömeges elpártolásból Jézus szavainak figyelembevételével?
Elsősorban arra kell gondolnunk, hogy ez a figyelmeztetés mindegyikünknek szól. Vigyázzunk, hogy minket a hívők táborában találjon, amikor meglátogat vagy magához hív. A saját hitünk, Istenhez való hűségünk, vallásgyakorlatunk megőrzésére szólít fel minket. Ne az elpártoló tömeg vallástalansága sodorjon minket magával, hanem a kitartás erénye és Isten kegyelmének kérése tartson meg minket hitben és hűségben!
Eszünkbe juthat ezzel kapcsolatban Jézusnak a Getszemáni kertben az apostolokhoz intézett buzdítása: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek készséges, a test azonban erőtlen.” (Mt 26, 41) Ez az a kísértés, a hit kísértése, aminek legyőzésére kellett imádkozniuk. Ők hittek Jézusban, mégis szétszaladtak, amikor Júdás megérkezett a csapattal. Jézus ismerte a gyöngeségüket, és azért mondta: „Ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” (Jn 18, 8) El is menekültek, kimentették magukat. Még nagyon sokat kellett imádkozniuk együtt Máriával és a többiekkel, várva a Lélek kiáradását az utolsó vacsora termében, hogy Pünkösdkor bátran ki tudjanak állni és tanúságot tenni a Feltámadott Jézusba vetett hitükről.
Nekünk is sokat kell virrasztanunk és imádkoznunk a hitünkért, hogy amikor Jézus eljön és szólít minket, akkor hitben és előkészülten találjon minket.
Még egy dologban nagyon felelősnek kell éreznünk magunkat. Jézus azt mondta a mennybemenetelekor, hogy „amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket”. Mindannyiunknak, akik meg vagyunk bérmálva, nagyon kell tudatosítani magunkban, hogy miránk már leszállt a Szentlélek. Mi már ott voltunk az utolsó vacsora termében, amikor leszállt a Szentlélek az egész világra. Ezért nekünk is kötelességünk ennek a Léleknek az erejével tanúságot tenni a hitünkről, pontosabban a hitünkből fakadó lelki erőről, ami az Istenbe vetett reményünkből, bizodalmunkból ered.
Nem sopánkodhatunk úgy, mint akiknek nincs hitük és belőle fakadó reményük! Ha mi is siránkozunk és jajgatunk, hogy mi lesz velünk, az árak mennek fölfelé, a háború csak folytatódik, nincs tej, korlátozások vannak kilátásban, jaj, mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeinkkel, a kis unokákkal, ha mi is ugyanúgy elveszetten, kilátástalanul sipákolunk, mint akinek nincs hite, ha mi is rettegünk a ránk váró esetleges megpróbáltatásoktól, keresztektől, vagy aggódunk a szeretteinkért olyan módon, mint a pogányok, akkor valóban baj van a mi kereszténységünkkel és a keresztény értelemben vett hitünkkel.
Nekünk, mai keresztényeknek, nem prédikálni kell, nem kell vitákban győzködni a nem vallásgyakorlókat. Tele van a fejük minden igaz és hamis tanításokkal, téves információkkal. Nem tudják elbírálni, hogy ki mond igazat, ki beszél mellé, és ki hazudik. Ezért semmilyen információt nem fogadnak el, csak meghallgatják és unottan továbblépnek. A higgadt, nyugodt, örömteli lelkületű emberre bizonyosan rákérdeznek, hogy ő miért nem idegeskedik, miért nem fél, miért nem dühöng. Akik rákérdeznek, azok hamarosan valamilyen módon érdeklődni fognak, és akkor ott lesz az ideje, hogy beszéljen nekik Istenről és békét adó hitéről.
