Kedves atya!
Én azt gondolom, talán önbizalom-hiányos lehetek. Vagy nem is tudom. Régebben bátrabb s bevállalósabb voltam, de páran cikiztek. Barátnőm sincs. Pedig a haverjaim nagy része már nős. Van egy kollégám, aki folyton cikiz emiatt. Azt mondja, egyedül fogok maradni. Nincs kedvem emberek közé menni. Mind kigúnyolnak.
Valamikor hittem Istenben. Ma már nem tudom, mit gondoljak. Nem jó nekem így. Hogyan tudnék magamban bízni? Jenő
A cikizés, a gúnyolódás, a csípős megjegyzés nagyon le tudja törni az embert. Elhiteti vele, hogy semmit nem ér, semmire nem való, ügyetlen, ügyefogyott. Ez olyan, mint amikor egy madárnak a szárnyát szegik: többé nem tud felrepülni, a földön kétségbeesetten csapkod hasznavehetetlen szárnyaival. Minden üres szárnycsapás csak süllyeszti a sorvadásban, minden újabb sikertelenség, kudarc csak mélyíti önbizalomhiányát, és gyorsan eljut oda, hogy se barátja, se barátnője nincs már, sehová, senkihez nem tartozik. Csak azt látja, hogy a többiek – vele ellentétben – már párban vannak, családosok, mindenben sikeresek, mindenki valahogy boldogul, és csak ő lóg ki a sorból, neki nem megy semmi, ő a szerencsétlen. Máris látja sötét jövőjét is: arra van ítélve, hogy egyedül élje le az életét. Többé nincs is kedve emberek közé menni, fél, hogy kigúnyolják, a nyelvükre veszik, megalázzák. Ezért legjobb, ha ezentúl otthon marad, ott legalább nem bántja senki.
Istenben nem tud hinni, nem tud belé kapaszkodni, nem tud belőle bátorságot meríteni. Ezért már fölfelé, az Ég felé sem tud menni, vagyis nem imádkozik többé. Ha a gondolataiban néha még meg is jelenik Isten, előtte ő porszemnek érzi magát, amit a szél is elfúj. Most már biztos abban, hogy úgy kell leélnie az életét, hogy se embere, se Istene nem lesz neki. Ilyen az az ember, aki elveszíti minden önbizalmát.
Hogyan tudná azt visszaszerezni, hogyan tudna egészséges önbizalomra jutni?
Az első tennivalója az, hogy bátran állja a cikizést, a csúfolódást, a csipkelődést. Ne vegye ezt a szívére, hagyja, hogy leperegjen róla, engedje el a füle mellett! Vegye úgy, mint a kutyaugatást, amivel nem kell törődnie. Mondogassa azt, ami a bátor, rettenhetetlen embereket vezeti: „A kutyák ugatnak, a karaván halad.” Vagyis: „Ti csak mondjátok a magatokét, én rátok se hederítek, én teszem a magam dolgát!”
Ezt mindenkinek így kell csinálnia, mert mindenkit ér kritika, bírálat, gáncsoskodás, lekicsinylés, megalázás. Minél értékesebb dolgot tesz az ember, minél nemesebb célokért küzd, annál vadabbak a támadások, annál nagyobb akadályokat gördítenek eléje. De ezekre szükség van, mert valójában ezek edzik meg az embert, ezek növelik a tűrőképességét, ezek teszik lehetővé, hogy túllépjen önmagán. Ha ezek nincsenek, akkor nem is kell erőt kifejtenie, de akkor ellaposodik, legyengül a munkakedve, visszafejlődik a képességeiben. Tehát szembe kell menni a széllel, szemben kell úszni az árral, és éppen ez az, ami fejleszti és kifejleszti az önbizalmat.
A másik tennivaló az, hogy menjen az emberek közé. Menjen a régi haverok társaságába, akkor is, ha azok már révbe jutottak, és ne legyen rájuk irigy, hanem jóindulatúan osztozzon a sikereikben, örömeikben, úgy, hogy mindezeket a sajátjának érezze! Így egészen jól tudja magát érezni a társaságukban, és így mindig lesz társasága.
Menjen újabb haverok társaságába is, akkor is, ha ezek még ismeretlenek, és meg kell velük barátkoznia! Fontos a mindig újabb és újabb emberekkel való barátkozás. Barátkozni úgy kell, hogy keltsen magában érdeklődést másik ember iránt, érdeklődjön személye és életkörülményei iránt, és ezzel mutassa meg neki, hogy értékesnek tartja. Az ilyen barátkozással és érdeklődéssel növeli ezeknek az esetleges új haveroknak az önbizalmát, de a saját önbizalmát is építi, mert éppen azt látja, hogy ő is jelent valamit ezeknek az embereknek.
És menjen olyan emberek társaságába is, akik egészen mások, akikkel eddig semmi közük nem volt egymáshoz, mert ezek között lesznek egészen új barátok, éppen olyanok, akik közül majd az egyik az ő munkatársa lesz, a másik meg éppen a házastársa! Az ilyen társaságokban hívásra, meghívásra kell menni. Sokszor jön minden ember életében ilyen meghívás, például egy lakodalomra, egy ünnepségre, egy előadásra, egy összejövetelre, egy tanfolyamra stb. Vagy például egy egyházi programra, vallásos emberek találkozójára. Ezeken lehet legbiztosabban megtalálni azt az élettársat, akit Isten rendelt el a számára.
A harmadik tennivaló éppen Istennel kapcsolatos. Minden ember Isten egyedi teremtménye. Isten soha nem teremt selejtet, soha nem teremt értéktelen embert. Ellenkezőleg: minden ember egy kivételes remekműve, mely értékében egészen páratlan. Mindenkinek van egy sajátos értéke, ami csak az övé. Ezért elhibázás másokhoz hasonlítania magát, másokhoz mérni magát. Ő nem lehet olyan, mint a másik, és nem is kell, hogy olyan legyen. Mindenki egyedi érték, és éppen ebben van a pótolhatatlan értéke. Ezt kell felfedeznie, ezt kell látnia, és ebben kell megtalálnia sziklaszilárdan az önbizalmát.
És mindehhez kell még egy negyedik tennivaló is. Isten nem úgy teremtette meg az embert, mint ahogy egy gyáros termékeket gyárt, amelyeket aztán piacra küld, és amikor elkelnek, többé nincs semmi köze hozzájuk. Isten a szívéből álmodja meg az embert, úgy, ahogyan egy anya a méhéből szüli meg a gyermekét. Istennek a szíve megesik az emberen, Istennek a szíve remeg az emberért, úgy, mint ahogy egy anya is reszket a méhe gyümölcséért. Isten, miután életre hívja az embert, nem marad távol tőle úgy, mint a gyáros a gyártmányától, hanem követi, mint egy árnyék, mely mindig ott van mögötte, és biztatja, bátorítja, csak menjen előre, csak tegye bátran a maga dolgát. Ez a szerető Istenbe vetett hit, ez az Istentől jövő bátorítás tudata adja meg az embernek az egészséges, a rendíthetetlen önbizalmat.
Ez az erősítő isteni jelenlét öntötte a leghősiesebb önbizalmat a szentekbe. Például Mózesbe, amikor mennie kellett Egyiptomba, a fáraóhoz, Isten azt mondta: „Menj, én veled leszek!” Vagy például Pál apostol mondta: „Az Úr erőt öntött belém, és így megszabadultam az oroszlán torkából!”
Ehhez az életszabályhoz kellene minden magányra ítélt embernek szabnia magát. Tudnia kell, hogy számára is megvan a társ, a segítő társ, az élettárs, a házastárs. Ezt Isten már megteremtette a számára, ezért nem szabad elbátortalanodnia és otthon maradnia. Nagy bizalommal hinnie kell ebben, és még nagyobb önbizalommal útra kell kelnie, és keresnie kell, meg kell keresnie ezt a személyt.
Az egészséges önbizalom abból ered, hogy hisszük, Istennek a fiai, lányai vagyunk, méghozzá azáltal, hogy bennünk él Isten Egyszülött Fia, Jézus Krisztus. Úgy él bennünk, ahogyan a szőlőtő él a szőlővesszőkben. A szőlővesszők a tőből kapják az éltető nedveket, az életerőt, amitől bőséges termést tudnak hozni. Mindegyikünk a bennünk élő Isten Fiával – ahogyan Pál apostol mondta – „mindent bír abban, aki neki erőt ad”.
Az egészséges önbizalom valójában a bennünk működő isteni erőbe vetett megingathatatlan bizalom.
