Tisztelt atya! Érdekelne mi a véleménye: amikor eltemetünk, gyászolunk valakit, valójában önmagunkat sajnáljuk? Hisz bennünket hagyott ott az illető. Köszönöm a válaszát: K.
Amikor eltemetünk és gyászolunk valakit, akkor nem őt, hanem önmagunkat sajnáljuk. Azért nem az elhunytat, mert – ateistaként – nem hiszünk „a test feltámadásában és az örök életben” (ahogyan azt a keresztény Hiszekegyben a krisztushívő emberek vallják). Amennyiben az elhunytat sajnáljuk, csak azért, mert – hitetlenekként – azt gondoljuk, hogy ő többé nem létezik, ő többé nincs, ő megsemmisült. Tehát nem őt, hanem a meghalásának a tényét sajnáljuk. Ugyanakkor az ő meghalásában látjuk szeretteinknek a jövőbeni meghalását és a saját jövőbeni meghalásunkat is, és ezért van, hogy a temetéseken igazából önmagunkat gyászoljuk és sajnáljuk.
Ha ebbe még jobban belegondolunk, akkor azt is megértjük, hogyha – amennyiben ateistaként nem hiszünk „a test feltámadásában” – az elhunyt számunkra megszűnt létezni, akkor valójában csak önmagunkat tudjuk sajnálni, méghozzá azért, mert a hozzátartozónk örökre elhagyott minket. Ezt a mi elhagyottságunkat sajnáljuk, ezt siratjuk a temetések alkalmával. Szinte minden világi gyászbeszédben, szinte minden gyászjelentésben az áll, hogy az elhunyt „örökre itt hagyott minket, a szíve örökre megszűnt dobogni, örökre lehunyta a szemét.” A gyász, a gyászolás tehát rólunk szól, az itt-maradottakról, a hozzátartozótól való megfosztottakról.
Ezt az önsajnálatunkat a temetés után csak mélyítjük és tartóssá tesszük azzal, hogy az elhunythoz kapcsolódó emlékeinket ápoljuk. Minden visszaemlékezés égetőbbé teszi azt a fájdalmat, hogy ő többé nincs, hogy a halál megfosztott tőle. Ha kijárunk a temetőbe a sírhoz, ha odahaza nézegetjük az elhunytra emlékeztető dolgokat, ha visszaidézünk egy-egy vele megélt eseményt, akkor tépegetjük az elválás sebét, növeljük hiányának gyötrő érzését, ezzel pedig magunknak ássuk a sírunkat, a magunk meghalását siettetjük. Minden fajta emlékezéssel visszajárogatunk és visszaköltözünk a múltba, a jelenből kivonulunk abba az életbe, ami elmúlt, ami nincs többé, eltemetjük magunkat a nem létező múltba, és ezzel meghalunk a jövőnek.
Az emberiség minden korban ösztönösen hitte, hogy az ember halhatatlan. Csak a jelen korban van ez az érthetetlen ateizmus, ez a makacs hitetlenség, ez a szinte ádáz tagadása annak, hogy van élet a halál után. Alapvető természeti törvény az, hogy az anyag semmilyen meghalásban nem vész el, hanem átalakul. A növények meghalnak, amikor a magjuk a földbe kerül, de éppen a mag meghalásából csírázik ki újból a növény élete. Az állatok anyagi lények, testük anyaga más élőlények tápláléka lesz, és éppen ezáltal élnek tovább. Az ember lelke a halálban kilép a testéből, és átmegy az örök létbe. Erről tesznek tanúságot mind a kómából felébredt emberek.
A vallások tanúsága szerint az emberiség mindig hitt a lélek halhatatlanságában. A keleti vallások szerint a testből kimenő lélek vagy belemerül a nirvánába vagy visszaköltözik földi élőlényekbe. A monoteista vallások szerint vagy a paradicsomba megy vagy a pokolba. A keresztény vallás szerint beleköltözik a feltámadt testbe, és megy vagy az örök életbe vagy az örök kárhozatba. Krisztus, a halottak feltámasztója ezt így mondta ki: „Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak. Eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására.” (Jn 5,25.28) A halál után jön az ítélet, ahogy a Szentírás állítja: „Elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következzék.” (Zsid 9,27) Ez ítélet pedig ez: „A gonoszok az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,46)
Ha igazán sajnálni kell egy elhunytat, akkor csak azért, hogy esetleg – amennyiben gonoszságokat cselekedett – az örök gyötrelembe került. Ha jót cselekedett, akkor nem kell sajnálni holtában, mert az örök boldogságba jutott. Még akkor sem kell sajnálni, ha – a katolikus hitvallás szerint – holta után a tisztulás tüzébe jutott, mert onnét az út csak a mennyországba vezet. A sajnálkozás helyett imádkozni kell érte, hogy a tisztulás minél előbb bekövetkezzen, és mehessen a boldog örök életbe. Az őskeresztényeknél a holtakért való megkeresztelkedés volt gyakorlatban, ahogy arról Pál apostol tanúskodik annak kapcsán, hogy egyesek tagadják a feltámadást: „Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?” (1Kor 15,29)
Az elhunytakról nem a múltra való visszaemlékezéssel kell gondolni, ami önsajnálathoz vezet, hanem a jövőbeli viszontlátás reményével, ami örvendezésre ad okot. Ha nem voltak egészen romlottak, ha csak egy kevés jóság is volt bennük, akkor feltámadnak az örök életre és ott össze fogunk velük ölelkezni. Ezért mondja Pál apostol: „Nem akarjuk, testvérek, hogy tudatlanságban legyetek az elhunytak felől, és szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor az is bizonyos, hogy Isten a Jézussal együtt elhunytakat is előhozza. Velük együtt mi is elragadtatunk felhőkön, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tesz 4,13-14.17)
Ha sajnálni kell valakit, akkor azok nem az elhunytak, hanem azok, akik önmagukat gyászolják, sajnálják. Sajnálják a meghalás miatt, a halál miatt. Ezért ők halálfélelemben élnek, halálfélelemben élik le az életüket. Amíg sajnálják magukat az elmúlás miatt, addig megvan bennük a haláltól való félelem. Mivel minden nap akarva, nem akarva szembesülnek valakik halálával, ezért minden nap újraéled bennük az önsajnálat és ezzel együtt a halálfélelem is. Ez az önpusztító érzés abban áll, hogy rémüldöznek mindentől, ami halált okozhat. Ennek a beteges félelemnek, fóbiának száz és száz fajtája van, mindenki és minden felkelti bennük a rettenetes összerándulást, a ledermesztő görcsöt, a pánikot, a szörnyű halálfélelmet.
Egyetlen egy dolog van, ami megszabadít ettől, ez pedig a keresztény Hitvallás: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet.” Aki ebben hisz, az megvigasztalódik meghaló szeretteitől való elszakadás miatt, és örömmel vallja meg a velük való boldog viszontlátás reményét szintén a Hiszekegy szavaival: „Várom a holtak feltámadását és a (velük való) örök életet.”
