Cseri János régi álma vált valóra október végén a torontálvásárhelyi (Debeljača) VIVE-n, a Vajdasági Magyar Nóta és Csárdás Fesztiválon, miután megnyerte az amatőr magyarnóta-énekesek versenyét. A péterrévei nyugdíjas kereskedő tekintélyes amatőr énekesi és muzsikusi múlttal maga mögött a győztes versenyről, a „pályakezdéséről”, a zenészsorsról, valamint az egykori táncestek és lakodalmak hangulatáról vall a Hétvége olvasóinak.
– A VIVE életem nagy álma volt, miután 27-28 évvel ezelőtt már sikeresen szerepeltem egy meghallgatáson az Újvidéki Rádióban, ahol az ötvenkét magyarnóta-énekes közül beválogattak a legjobb öt közé. Király Ernő volt akkoriban a magyar népzenei osztály szerkesztője a rádióban – mesélte Cseri János péterrévei otthonában. – Akkor bizonyos okok miatt nem tudtam folytatni az énekesi karrieremet, de élt bennem a vágy, hogy alkalomadtán újra kipróbáljam magam. Aztán olyan időszak következett, amikor a VIVE korhatárhoz kötötte a jelentkezők részvételét, előrehaladott korom miatt nem jelentkezhettem. Idén viszonylag kevés fiatal jelentkezett a VIVE-re, és a szervezőbizottság olyan határozatot hozott, hogy nem lesz korhatár. Kaptam az alkalmon, és jelentkeztem. Nagyobb ambíciók nélkül mentem el a meghallgatásra. Végül sikerrel jártam, tizenkilencen jelentkeztünk, és nyolcunkat beválogattak a vetélkedőre. A VIVE-t megelőzően egy aranyos énektanár, Guzsvány Izabella vezetésével részt vettünk egy nótatáborban Debellácson. Sokat köszönhetek a tanárnőnek, aki rámutatott hiányosságaimra. A gálaműsoron aztán mindent beleadtam, és a bírálóbizottság úgy döntött, hogy az idei évben én érdemeltem ki az első helyet az amatőr magyarnóta-énekesek között – hallottuk az énekverseny győztesétől.
A torontálvásárhelyi siker nagyon sokat jelent Cseri Jánosnak, aki életében a zene és az éneklés a kezdettől fogva meghatározó volt:
– Az édesanyám azt mondta, amikor megszülettem, már akkor se sírtam, hanem daloltam. Az énekesi „karrierem” valamikor hétéves koromban kezdődött. A szomszédunk, aki juhász volt, átcsalt, hogy énekeljek neki nótákat. Többek között énekeltem A juhásznak jól megy dolga kezdetű népdalt, illetve egy másik nótát, ami úgy kezdődik, hogy Már ezután úgy élem világom. Ennek van egy sikamlósabb változata is, amit megtanítottak velem az idősebbek. Úgy kezdődik, hogy Én már ezután gatya nélkül járok, lóg a …, és röhögik a lányok. Ezért kaptam az első tiszteletdíjat, egy bögre birkatarhót. Mint gyerek kapva kaptam az alkalmon, hetente legalább kétszer átnéztem a szomszédhoz, és elénekeltem néhány dalt, amiért megkaptam a jutalmam. A családomban édesapám is játszott húros hangszeren, de minden nagybácsim tudott valamilyen hangszeren zenélni. Amikor elkezdtem az elemi iskola negyedik osztályát, az édesapám beíratott az óbecsei zeneiskolába. Az általános iskolával párhuzamosan nyolcadikos koromra befejeztem a zeneiskolát is. Az volt a számításom, hogy zenei középiskolában folytatom a tanulmányaimat, de szegény család lévén, az anyagi lehetőségek miatt kereskedelmi iskolába iratkoztam, de a zene szeretete a későbbiekben is elkísért. Viszonylag hamar, huszonhárom éves koromban megnősültem, családot alapítottam, majd 1969-ben fiam született. Akkoriban már hanyagoltam a zenét, családi vállalkozásunkban édesipari termékeket készítettünk. Emellett az óbecsei Universal kereskedelmi vállalatban dolgoztam raktárosként huszonhat éven át. A szakmám magas szakképzett élelmiszerkereskedő. A zene mindig csábított, alkalomadtán csatlakoztam a kollégákhoz. Aztán volt egy időszak, amikor tag lettem az édesapám zenekarában, amelyben kisebb-nagyobb megszakításokkal 17-18 éven át játszottam harmonikán, és énekeltem. Az édesapám zenekara legalább 50 éven át létezett. Akkoriban sokkal közelebb volt egymáshoz a zenész és a vendég. Ilyenkor nagy barátságok és ismeretségek születtek. A karrierem során olyan lakodalmakban zenéltem, ahol szombaton 11 órakor elkezdtünk játszani, vasárnap este hét órakor pedig azt mondta a násznagy, hogy nem is vagyunk zenészek, mert nem akarjuk folytatni. Ma már vasárnap reggel 4-5 órakor hazamegy a vendégsereg, a régi lakodalmakban akkor melegedtek bele az emberek, és sokszor másnap délutánig ott voltunk, és ugyanolyan lendülettel zenéltünk, mint egy nappal korában, amikor elkezdtük. A zenélésben abban az időben pénz rejlett. Péterrévén 10-11 vendéglő működött, és mindenhol élőzene szólt. Az emberek nem sajnálták a pénzt, a lakodalomban a szegény ember is tett a zenész zsebébe pénzt, és becsületesen megfizette a kért nótát.
