EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben: Odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle:
,,Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének.
Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt.
A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.'”
Jézus ezt válaszolta nekik: ,,A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” (Lk 20, 27–38)
Mindenszentek és halottak napja, valamint a temetők látogatásának ideje volt az elmúlt héten. Érdemes ezeknek az ünnep- és emléknapoknak a fényében elgondolkodni a fenti evangéliumról, mert az éppen ezekkel a halált és a halál utáni kérdéseket érintő kérdésekkel foglalkozik.
Le kellene mindannyiunknak tisztázni magunkban, hogy mi a különbség a mindenszentek és a halottak napja között, és miért van így egymáshoz ragasztva ez a két ünnep, illetve megemlékezés.
Először is a szent fogalma sokakban csak az oltárra emelt vagy szentté avatott szentekre vonatkozik. Ez viszont a kereszténységben teljesen téves. Először is nem azért szent valaki, mert szentté avatták, hanem azért állították példaképül és közbenjáróul elénk, mert szent volt, mert úgy élni, ahogy ő élt jó, és ez az örök boldogságba vezet.
A szent valami sokkal többet jelent. Mindenszentekkor ünnepeljük azokat, akik eljutottak az örök boldogságra, és Isten örök dicsőségében élnek örökre, akkor is, ha legtöbbjüket soha nem fogják példaképül állítani az emberek elé. Azok is ide tartoznak, akik a tisztítótűzben vannak, mert onnan csak az örök boldogságba vezet az út.
Ez azonban még csak egyik fele az ünnep tartalmának. Amikor az Apostoli Hitvallásban mondjuk: „Hiszem a szentek közösségét” (régebben „egyességét”), akkor sokkal többre gondolunk, sokkal nagyobb hitigazságot vallunk.
Ha figyelmesen olvassuk Szent Pál leveleit, az Apostolok Cselekedeteit, de még a Katolikus leveleket is, azokban nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy a megkeresztelteket nevezték szenteknek. Az egyházközösség tagjait köszöntötték úgy, mint szenteket. Miért?
Mi vagyunk a másik része a szenteknek, akiket mindenszentek napján ünneplünk. Amikor megkereszteltek minket, Isten gyermekei lettünk, vagyis más néven, megkaptuk a megszentelő kegyelmet. Isten lakik bennünk, és szentté tesz minket az Ő jelenlétével. Amikor megbérmálkoztunk, akkor kiáradt ránk a Szentlélek, és Ő a megszentelő. Ezek nagy, mély valóságok bennünk, amire csak ritkán vagy soha nem gondolunk.
A Jelenések könyvéből mindenszentekkor felolvasott részben szó van arról, hogy az angyal meg kell hogy jelölje a homlokukon Isten szolgáit. Ez megjelölés a keresztség és a bérmálás pecsétje. Amikor megkereszteltek és megbérmáltak bennünket, olyan megjelölést kaptunk, amit nem lehet elveszíteni. Senkit nem kell még egyszer keresztelni vagy bérmálni, akkor sem, ha elpártolt, csak meg kell térnie.
A keresztelésnek és a bérmálásnak ez a pecsétje kötelez is bennünket arra, hogy ezt a szent mivoltunkat meg is valósítsuk az életünkben. A Jelenések könyvében erre is van utalás. Ki az a megszámlálhatatlan nagy sokaság a trón előtt? Azok, akik a nagy szorongattatásból jöttek. Ez a szorongattatás a földi élet minden viszontagságaival, üldöztetéseivel, betegségeivel, öregedéssel, halállal. Mindennek ellenére fehérre mosták ruhájukat lelkük ruháját a Bárány, vagyis Jézus vérében. Ez pedig a szentgyónást, szentáldozást, szentmisét, szentségimádást, imában való elcsendesedést, böjtöt és sok-sok szeretet-cselekedetet jelent, amit Jézusért tettünk az életünkben. A kegyelmi szent mivoltunkat életszentséggé kell változtatni. Az örök élet a földi életnek a teljes megvalósulása, végső teljessége.
A fenti evangéliumban azok, akik Jézust kérdezték, hogy mi lesz az örök életben azzal az asszonnyal, aki a földi életében hét testvérnek is a felesége volt, azért tesznek fel ilyen kérdést, mert azt hitték, hogy lehetetlenné teszik a tanítását a föltámadással és az örök élettel kapcsolatban. Jézus azonban felhívja a figyelmüket, hogy csak azért tesznek fel neki ilyen kérdéseket, mert abba a nagy tévedésbe estek, hogy a földi élet az örök életben is folytatódik. Jézus pont annak a szent valóságára hívja fel a figyelmüket. Az örök élet az Isten életéből való boldog lét, úgy, ahogy az angyalok is élik.
Szent Pál mondja a Korintusiakhoz írt levelében: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.” (1Kor 15,19) Ez arra is vonatkozik, aki a hitében nem lát túl a halálon, és arra is vonatkozik, aki azt gondolja, hogy a halálon túl is valami hasonló lesz, mint ebben az életben.
A halottak napja azért van a mindenszentek ünnepe mellett, hogy a halottainkról való megemlékezés az örök boldogság fényében és tudatában történjék. A temetőket látogatják hívők és hitetlenek is. A hívők tudják, hogy az ő szeretteik nem ott vannak a temetőben, a sírban, az csak emlékezet rájuk. A szeretteik Istennél vannak, a kimondhatatlan, boldog, örök életben.
A sírra helyezett virág nemcsak díszítés, hanem hitvallás. A zöld bimbóból egy színes virág fakad, és a virág sokkal szebb, mint a bimbó. Ugyanígy a földi élettől a sokkal gyönyörűbb örök élet. A mécses vagy gyertya is az örök világosságra utal.
Tudjuk, hogy szeretteink is gyarló emberek voltak. Mi is azok vagyunk, de Isten végtelen irgalmában bízva imádkozunk, szentmisén veszünk részt, szentáldozáshoz járulunk, és mindezt felajánljuk elhunytjainkért, azért, hogy a Mennyei Atya úgy fogadja őket, nagy, gyöngéd és irgalmas szeretettel, mint ahogy a tékozló fiúról szóló példabeszédben az Atya fogadta a hazatérő fiát.
