Az állandó stressz, a rohanás és a feszültség egyre agresszívabbá tesz bennünket. Úgy tűnik, olykor elég egy rossz szó, vagy egy tévesen értelmezett pillantás és egyesek már robbannak is. A probléma az, hogy a robbanás gyakran nem áll meg a verbalitás szintjén, az emberekben forró agresszió olykor fizikai leszámolásokban, incidensekben mutatkozik meg. Szénási Oszkár okleveles szociális munkás, családterapeuta a következőképpen fogalmazott a jelenség kapcsán:
– Az agresszió valójában a frusztrációból indul, a frusztráció pedig a tehetetlenség egyik alaprésze. A frusztrációt a kilátástalanság, a bizonytalanság, a stabilitás és a kiszámíthatóság hiánya okozza, illetve azoknak az eszközöknek a hiánya, amelyekkel bizonyos helyzeteket, problémákat megoldhatnánk, kezelhetnénk. Ez a kompetencia hiánya. Vagy az ismeret, vagy a támogatottság hiányzik, bár általában inkább az utóbbi, frusztrációt, majd agressziót szülve ezzel a fiataloknál.
Tehát főleg a fiatalok hajlamosak az agresszióra?
– Minden ember érzékeny ebből a szempontból, gyakran a felnőttek sem tudják lekommunikálni ezeket a dolgokat. Ha a felnőtteknek nincsen megoldásuk és nincsen megküzdési-stratégiájuk bizonyos problémák tekintetében, ha az alkoholhoz hasonló tompító folyamatokba menekülnek, akkor a következő generáció nem kap követendő modellt. Ezért feltehetőleg a következő generáció is ugyanebbe a kategóriába fog süllyedni.
Hogyan lehet orvosolni a jelenséget?
– Az elsődleges szocializációs színtér a család. A családban és a családsegítésben kellene összefogást biztosítani azoknak a családoknak a számára, akik nyitottak a támogatásra. A másodlagos szocializációs színtér az óvoda és az iskola. Itt pedig abban kellene segíteni, hogy a már meglévő dolgokra megfelelőbben építsenek. Az oktatási intézmények nevelő jellege az utóbbi időben háttérbe szorult, azaz nem korszerű. Az iskolák inkább a rengeteg tanórában való diákoktatás és a különböző kiszámíthatatlan minisztériumi programok, átgondolatlan irányoknak a lemenedzselésével vannak elfoglalva. Az emberi és a nevelési tényező gyakran kimerül a büntetésekben és nem nyilvánul meg a megelőzésben, vagy az építő jellegű cselekvésben. Ezen a téren pótlásra lenne szükség, ugyanakkor a rendszer igencsak nyögvenyelős, nem vagyok benne biztos, hogy lenne-e erre kapacitása az intézményeknek.
Mennyire váltunk vakká embertársaink problémáival szemben? Vagy hajlamosak vagyunk-e segíteni, ha felismerjük a másik baját, gondját?
– A társadalomban nálunk is az individualizáció kerül előtérbe. A közösségi tudat nagyon alacsony. Ez abból is adódhat, hogy a társadalom kiszámíthatatlansága miatt az emberek gyakran a túlélésre rendezkednek be. A társadalom atomizálódott, kisebb szigetek, kis közösségek és csoportok a jellemzőek. Holisztikusan azonban nem működik a társadalom: nemzeti és világnézeti megosztások figyelhetőek meg. Nemigen van átjárhatóság ezek között a rendszerek között, ezért mindenki inkább a maga módján próbál boldogulni. Hiányzik az a kifejezett közösségi tudat, amely régebben jellemző volt. Ez abból is adódik, hogy a társadalom értékrendje nem egységes. Nagyon relatívvá vált, hogy mi a jó és mi a rossz. Ami a segítést illeti, a szolidaritás, mint érték, alacsony szinten van napjainkban. Mindenki elfoglalt a saját kis harcával és a túléléssel, nem figyelünk egymásra. A segítés folyamata elsősorban a családokra korlátozódik. Egyházainkban még domináns értékként van jelen a segítés. A virtuális térnek is nagy szerepe van abban, hogy napjaink embere elidegenedik egymástól és gyakran önmagától is. A televízió és a számítógép bámulása, illetve az ezekhez hasonló pótcselekvések eltávolítják az embereket egymástól és útját állják a mélyebb gondolatoknak. Az emberek magányosak és egyedül vannak problémáikkal. Az emberek egyébként talán félelemből is tartózkodnak a mélyebb megmutatkozástól. Életünk során különböző sérüléseket gyűjtünk össze, sebezhetővé válunk, ezért inkább mindenki egy maga köré vont vastag burokkal próbálja túlélni a napokat.
A tömegmédia is hajlamos az individualizációt népszerűsíteni, holott, ha figyelembe vesszük, hogy az embernek a falkalét a természetes, akkor nem biztos, hogy ez jó nekünk.
– Az ember közösségi lény. A Bibliában is olvashatjuk, hogy az embernek nem volt jó egyedül, ezért Isten társat alkotott mellé. Az individualizáció szerintem egy félreértelmezett dolog. Minden ember egyedi és különleges, de nem egyedül. Akkor lehetünk egyediek és különlegesek, ha csoportban tudjuk megmutatni adottságainkat, amelyekkel másokhoz tudunk kapcsolódni. Hiába vagyok különleges, ha másokkal nem tudom megélni különlegességemet. Az emberek ezt gyakran félreértelmezik és egyedül kívánnak érvényesülni. Féltékenységből és irigységből fakadóan nem vagyunk nyitottak arra, hogy figyelembe vegyük a másik pozitív tulajdonságait. Presztízsveszteségnek tartjuk, ha másokban is jó dolgokat fedezünk fel. Pont emiatt esik szét a közösség és a társadalom. Nincsen elegendő bölcsességünk és szociális intelligenciánk ahhoz, hogy mindezt felismerve egymáshoz tudjunk kapcsolódni.
Mennyire tudunk még őszintén örülni, akár a legkisebb dolgoknak is?
– Úgy látom, hogy nagyon sok ember csak a másik bajának tud őszintén örülni. Saját sikereit részben meg tudja ünnepelni, vagy természetesnek veszi a jót. Úgy érezzük, hogy a jó kijár nekünk, ha rossz történik velünk, akkor letörünk. Inkább a másik baján való szarkasztikus, cinikus, fásultságból adódó örvendezést látom. Fontosnak és jó jelnek tartom, hogy az utóbbi időben a szerbiai társadalom igencsak nyitott a vallás irányába. A keresztény vallás képviselte értékeket nem a nemzeti széthúzás céljaira kellene felhasználni, hanem az emberi értékeket megerősítve, tanítva elhozni a változást. Ez egy erőforrás, akár a vajdasági magyarság, akár a többségi nemzet számára. Az írott Bibliában kész eszközöket kapunk. Ezért kellene ezt tudatosan forszírozni.
