Május elsejét a munka ünnepeként tartják számon világszerte, Szerbiában is ekként ünnepeljük meg két nap erejéig. Ez az ünnep voltaképpen arra a történelmi harcra tekint vissza, melyet a munkásmozgalmak folytattak le világszerte, a dolgozók jogainak szavatolása érdekében, a többi között a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, és az egyetemes béke, a munkásréteg megélhetésének szavatolása céljából is. Szerbiában, az ünnep nemzetközi jellege ellenére, nem lehet nem az országban uralkodó viszonyokra vetíteni ennek a jeles dátumnak a lényegét. Sokaknak jut eszébe ilyenkor az, hogy vajon van-e a munkanélküliségtől jajveszékelő országban értelme ünnepelni a munkát, hogy vajon történelmi tényként lehet-e tekinteni a dolgozók jogaiért folytatott küzdelemre, vagy hazánkban ennek a harcnak még mindig folynia kellene. A május elsejei ünnepek kapcsán felmerülő kérdéseket Ljubisav Orbovićtyal, a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnökével jártuk körül.
Melyek ma a dolgozók és a foglalkoztatás legsúlyosabb problémái?
– A kulcsprobléma az, hogy a reálszektor egyáltalán nem dolgozik, Szerbia ipara teljes csődbe jutott. Amikor tehát a foglalkoztatottak számát látjuk, tudnunk kell, hogy az a szám a közszféra és a szolgáltatásokat nyújtó szektor dolgozóit jelenti. Ez hatalmas nyomást jelent, a munkások legnagyobb része a gazdaságon kívüli ágazatokban helyezkedik el. Az alacsony bérek problémája nem számít új keletű gondnak Szerbiában, ahogyan az sem, hogy a munkáltató gyakran visszaél helyzetével, mobbinghoz folyamodik. Ezek a problémák kapcsolatba hozhatók a munkanélküliség óriási gondjával is. A munkanélküliek száma mára elérte a 800 ezret, sőt, becsléseink szerint egymillió munkanélküliről is beszélhetünk Szerbiában.
Milyen mértékben tudják a foglalkoztatottak érvényesíteni jogaikat?
– Két, egymástól eltérő helyzettel állunk szemben. A közszféra dolgozóinak esetében jobb a helyzet, állandó munkaviszonyban vannak, legális munkáról van szó – eltekintve a kisebb kifogásoktól, tehát akár azt is mondhatjuk, hogy korrektek a viszonyok. Sokan azonban a szürkegazdaságban dolgoznak, kis munkáltatóknál, melyek nem fizetik az adót és az illetékeket. Ha tehát egészében figyeljük a képet, mégis azt állapíthatjuk meg, hogy jogok egész sorát szegik meg nap mint nap – elég csak a kollektív szerződésekből eredő jogokat, a munkaszerződések által vagy a törvény által szavatolt jogokat említeni. Számos olyan esettel is találkozhatunk, hogy amikor felfigyelünk valamilyen problémára, és jelentjük azt az illetékes felügyelőségnek, maguk a foglalkoztatottak sem merik elismerni a jogszegést, mert egyszerűen féltik a munkahelyüket, megélhetésüket. Ha a tulajdonos megtudja, ki tette a feljelentést, egész biztosan bosszút áll majd.
Amikor az október ötödikei történések lezajlottak, mindannyian nagy változásokra, egyebek mellett a munkahelyek számának növekedésére, magasabb bérekre számítottunk. Hogyan lehet ma értékelni az azóta eltelt periódust ebből a szempontból, s milyen változások álltak be az elmúlt szűk egy év alatt, a kormányváltást követően?
– Jelenleg a kilencvenes évek előtti bruttó hazai termék 46 százalékán állunk, ami annyit jelent, hogy katasztrofális a helyzet. A gazdaság teljesen tönkrement 2000 óta. A privatizációs folyamat abszolút sikertelen volt, annak csak nagyon kis hányada hozott valami hasznot, a többi a bűncselekmények kategóriájába sorolható, ami megadta a kegyelemdöfést a haldokló gazdaságnak. Ma azt lehet mondani, hogy egy katasztrofális periódusról van szó, s hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy visszaálljon a gazdaság a privatizáció előtti szintre. Az elmúlt évben sem történt semmi új annak ellenére, hogy megint mindannyian pozitív változásokra számítottunk. Tényleges előrelépések nincsenek. Sokat lehet hallani arról, hogy elindul majd az újraiparosítás folyamata, mindebből azonban semmit sem láthattunk, mert egészen más politikával foglalkozik az államvezetőség. A kormányban ketten csinálnak valamit, ketten folytatnak valamiféle politikát, nem értem miért van ez így. A többi miniszternek is dolgoznia kellene. Nem ez a helyzet, ezért most azzal a friss adattal kell szembenéznünk, hogy januárban és februárban újabb harmincezer munkahely szűnt meg – bizonyíték ez arra, amit az imént mondtam. Igen aggasztó számadat ez.
Milyen változásnak kellene bekövetkeznie a helyzet javulása érdekében?
– Szerbiának befektetésekre van szüksége. Végzetes azonban az a politika, amelyik kizárólag a külföldi beruházásokra hagyatkozik, s sajnos ilyen politikának lehetünk szemtanúi ma is, de ezt láttuk az elmúlt években is. Semmilyen eredményre nem vezetett az, hogy kizárólag a külföldi tőkére hagyatkozott az állam. Szükség van erre, s minőségi változásokat is hozhatnak a külföldi befektetések, de csak akkor, ha az ország először elvégzi a szükséges belső átalakításokat, amelyek nélkül egyszerűen nem léphet tovább. Ez az újraiparosítás hozhat csupán valódi eredményeket. Addig, amíg ennyi munkanélküli van, alkalmat adunk különféle manipulációkra is a munkáltatóknak.
Sztrájkokkal, elégedetlenséggel fémjelzett időszak elé nézünk-e?
– Nagy problémát jelenthet az, ha az állam módosítja a külföldi befektetők elvárásainak megfelelően a foglalkoztatási törvényt anélkül, hogy ezekről a módosításokról előbb megegyezne a szakszervezetekkel. Nagy sztrájkokra nem számítok, mert az emberek félnek, másrészt a munkanélküliség is óriási. Az a véleményem, hogy a dolgozók elégedetlenségénél nagyobb lesz majd a szociális elégedetlenség, azok vonulnak majd nagyobb mértékben az utcákra, akiknek semmilyen munkájuk sincs. Ezt az eshetőséget tartom reálisabbnak. Ha a kormány az év végéig nem tesz valamit annak érdekében, hogy érezhető, szemmel látható legyen a javulás, akkor nagyobb méretű elégedetlenséggel találhatja szembe magát.
