Horváth László: Én ma is újságírónak tartom magam
Sok évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, ha jól emlékszem, a Napló szerkesztőségében. Akkor rádiós újságíró volt, az Újvidéki Rádió munkatársa. Azokban a viharos években bedolgozott a Naplóba és a Magyar Szóba is. Egy nap különös ajánlatot kapott, elfogadta és családjával együtt átköltözött Szabadkára. Amikor a városháza portásával közlöm, hogy Horváth Lászlót keresem, azt válaszolja, hogy a protokoll úr már várja önt, uram.
Utasítását követve felkapaszkodok az emeletre, a pompás, ezúttal üresen álló tanácsterem előtt elhaladva a széles folyosó legvégén kopogtatok. Két csinos hölgy mosolyog rám. Laca nincs az irodában. Mert így hívtuk annak idején, és barátjai, haverjai ma is Lacának szólítják.
Az egyik hölgy telefonál, és két percre rá a folyosó végén megjelenik a protokoll úr, pontosabban a protokollfőnök, egészen pontosan, a városi közigazgatás szervező irodájának vezetője.
A sárga teremben ülünk le beszélgetni. Előtte egy röpke történelemórát tart a városházáról készült két festmény, a sárga terem, a sarokban díszelgő és a padláson lapuló cserépkályhák kapcsán. Teheti, mert eredetileg történészi szakosítása van, Újvidéken, a Bölcsészettudományi Karon vált azzá. Ezúttal azonban nem a történész Lacával és nem is az újságíró Lacával akarok beszélgetni, hanem a protokollfőnökkel.
– Ha tetszik, ha nem, én ma is újságírónak tartom magam. Mert aki egyszer ezt a szakmát, ezt a hivatást választja, és belekóstol, élete végéig újságíró marad. Itteni irodámat is úgy rendeztem be, mint egy szerkesztőségi deszket. És munkatársaimhoz – ketten vannak, egy titkárnő és egy szakmunkatárs – nem főnökként, hanem kollégaként viszonyulok. Nem is szeretem ha úgy szólítanak, hogy protokollfőnök.
– Szereted, nem szereted, az vagy. Tudomásom szerint környékünkön nem sok protokollfőnök futkos. Áruld el, hogyan válik egy történész-újságíró protokollfőnökké?
– Hát, léteznek iskolák, amelyekben a protokoll különböző válfajait tanítják, a diplomáciai protokollt, az ügyvezetői protokollt... Én ezeket az iskolákat nem jártam ki, de miután a szabadkai közigazgatásban kaptam az állást, Belgrádban voltam egy tanfolyamon, amelyet az Európai Unió szintjén szerveztek. Kétnapos tanfolyamon vettem részt. Számomra a legnagyobb elismerés az volt, hogy a második napon a tanár kollégának szólított. Amikor idekerültem a szabadkai városházára, Kasza József volt a polgármester. Akkor, kétezerben, már tizenegy éve. Protokollosztály még nem létezett, de polgármesteri kabinet igen. Ennek voltam a vezetője. Sokat tanultam Kasza Józseftől és az őt követő polgármesterektől is. Időközben rengeteg könyvet vettem, amelyek erről a szakmáról, vagy nevezném inkább hivatásról szólnak.
– Kasza József volt az első polgármestered. Eddig hányat szolgáltál?
– Jól mondod, hogy szolgáltam, mert a protokollfőnök és az osztálya tulajdonképpen szolgál. Szolgálja a városi közigazgatást, de elsősorban a mindenkori polgármestert. Én már a negyediket. Kasza József után Ispánovics Istvánt, majd Kucsera Gézát, és jelenleg Saša Vučinićot.
– Közülük kit a legnehezebben?
– Egyikkel sem volt nehéz dolgoznom, és a jelenlegi polgármesterrel sem. Mindegyiktől valamit tanultam. A kezdetben azért volt nehezebb a munkám, mert akkor a városházán csak polgármesteri kabinet működött. Nemcsak a szervezés volt a feladatunk, hanem a levélírás, a fordítás, minden. Ma polgármesteri kabinet gondoskodik a levélírásról, és fordítószolgálat is létezik. Kilenc évvel ezelőtt mindez nem létezett. Két nyelven fogalmaztam a leveleket, magyarul, szerbül, de néha horvátul is. Gyakran a polgármester beszédeit is én írtam. Persze, a polgármesterrel megbeszélve, vele közösen. Emlékszem egy esetre, amikor ünnepi beszédet fogalmaztunk. Annyira elhúztuk a munkát, hogy nem tudtam hazaugrani átöltözni. Ezt szóvá is tettem a polgármesternek, mire ő azt válaszolta, hogy minek mennék átöltözni, úgysem engem fényképeznek majd, hanem őt.
– Igen, de a protokollfőnöknek is jelen kellett lennie.
– Persze, de diszkréten. És az is igaz, hogy megfelelő öltözékben. Irodámban van tartalék nyakkendő, nadrágszíj, de nincs öltöny. A kezdetben még tű sem volt, cérna sem. Egy alkalommal egy rangos tanácskozáson a vendégeket a magyar kormány képviselőjének kellett bemutatnia. Már nem emlékszem hogyan, de a lába között, a varrásnál széthasadt a nadrágja. Másik nadrágja nem volt, de nekünk sem. Sem cérnánk. Biztosítótűvel tűztük össze a hasadást. A begombolt zakó eltakarta tákolmányunkat. Minden a legnagyobb rendben zajlott, senki sem vett észre semmit. Az értekezlet után dicséretet is kaptunk tőle. A magyar kormány becsületét mentettük meg – mondta.
– A levelek megfogalmazása, a beszédek megírása, a nadrágszárak megvarrásán kívül mi a protokollfőnök teendője? Hogyan telik egy napod?
– Leveleket, beszédeket most már nem fogalmazok. A protokollosztály fogadja a városi közigazgatás vendégeit, biztosítja számukra a zavartalan munkát, ellátja őket ajándékokkal, megszervezi szállásukat, étkezésüket... Szervezi a városi küldöttségek utazásait. Törődik az önkormányzat reprezentációjával, a képviselő-testület munkájával. Kiveszi a részét a községi rendezvények megszervezéséből, azoknak a rendezvényeknek a megszervezésével, amelyeket az önkormányzat szervez, vagy az önkormányzat a társszervező. Rengeteg más apró teendőnk van még, például ügyfélfogadás, az állami szimbólumok helyes használatára is oda kell figyelnem, de ismernem kell a vendégek étkezési és egyéb szokásait.... A divatot is kísérnem kell, ugyanis a mai politikusok egyre inkább adnak magukra. Igaz, még stylistja nincs az önkormányzatnak, de a vezetők elfogadják észrevételeinket, sőt ki is kérik. Például abban, hogy egy interjúhoz a polgármester melyik fényképét adjuk. Egyébként minden napom különböző, minden napom mozgalmas. Ezért szeretem ezt a munkát. A legjobban azokat a napokat szeretem, amikor magas rangú vendég érkezik Szabadkára. Ilyenkor nagy a kihívás, de nagyobb a felelősség is. Ugyanakkor könnyű dolgozni, mert a vendéglátó már mindent előre kitervezett. Mondjuk egy államfő látogatása során a belgrádi külügy és az illető állam külügyének protokollja. Ilyen volt például Mádl Ferenc, volt magyar államelnök szabadkai látogatása is. Ekkor láttam először, hogy egy-egy ilyen utat milyen alapossággal készítenek elő. Hatvanoldalnyi forgatókönyv kísérte a kétnapos látogatást. Akkor még az államközösségben éltünk és volt Belgrádban, volt Podgoricán, volt Szabadkán... Belelapoztam a forgatókönyvbe. A látogatás menetét percről percre leírták. De azt is, hogy a podgoricai gazdasági szándéknyilatkozat aláírásakor ki lesz a lapozó. Mozgalmasak tehát napjaim, és ezt szeretem. Családom tagjai biztosan nem annyira, de megértőek. Talán azért, mert feleségem is újságíró volt, és tudja, hogy az újságírásban és az ahhoz hasonló munkákban nincsen munkaidő. Büszke vagyok arra, hogy már a munkám kezdetén elkészítettük a város protokoll-listáját. Több mint ezerötszáz név szerepel benne a legfontosabb adatokkal. Itt megtalálható minden tisztviselő adata, de az egyházi méltóságok, bankigazgatók, vállalatok igazgatói stb. neve, adatai, elérhetőségei...
– A politikusok hiú emberek, zokon veszik, ha valaki megkísérli kioktatni őket. Neked ezt hogyan sikerül?
– Ez a munkahely megköveteli a diszkréciót, a találékonyságot, a ravaszságot... Bennünket, protokollfőnököket talán Kucsera Géza jellemzett a legjobban. Egy alkalommal megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy mi a különbség a terrorista és a protokollista között? Nem tudom – válaszoltam. Az, hogy a terroristával lehet tárgyalni...
