Még a múlt század kilencvenes éveinek elején találkoztam több asszonnyal, akik el-elcsukló hangon, könnyeikkel küszködve magasztalták Vlado Trifunovi ć tábornokot, mert az ostromlott, kilátástalan helyzetbe került varasdi (Varaždin) kaszárnyából kimenekített kétszázhúsz kiskatonát, közöttük e magyar anyák gyermekeit is.
Honnan sejthette volna a főtiszt, hogy szalonhazafiak, a hadszíntereket messzi ívben elkerülő tábornokok, a szájhősök a varasdi helyőrségnek másmilyen szerepet szántak. Mivel alacsony szinten állt a harckészség, kudarcba fulladt a mozgósítás, a dedinjei hadfiak azt tervezték, hogy az élelmiszer, víz és lőszer nélkül maradt helyőrséget kiszolgáltatják a túlerőben levő ostromlóknak, s a kiskatonák, tisztjeik életének feláldozása után vértanúként gyászolhatják majd őket, s bosszúra uszíthatják a háborúsditól idegenkedő tömegeket.
Még alakulatával haza sem érkezett, a teljes ellenőrzés alá vont média a szerb történelem legelvetemültebb hazaárulójának bélyegezte meg a tábornokot. A hivatalos propaganda azt szajkózta, noha harckocsizó alakulat, nagyszámú tank, hiánytalan számú legénység állt rendelkezésére, s Horvátország felét is elfoglalhatta volna, gyáván megfutamodott, s az értékes fegyverzetet nem semmisítette meg, hanem átjátszotta az ellenfélnek. A rágalom kieszelésében felülmúlhatatlan Vojislav Šešelj azzal színesítette a történetet, hogy Trifunović Varasd polgármesterétől hálából felbecsülhetetlen értékű festményt kapott.
Az igazságot mellékes körülménynek tekintő alantas propaganda-hadjárat után Trifunović tábornokot bíróság elé állították. Kétszer felmentették a megalapozatlan vádak alól. Ekkor lépett a színre Momčilo Perišić tábornok, akkoriban frissiben kinevezett vezérkari főnök, napjainkban az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményekkel és háborús gonosztettekkel terhelt hágai őrizetes. Irodájába rendelte a hadbíróság ügyészeit és bíróit. Megértették, mi a teendőjük, miután Perišić beavatta őket titkába: táskája mélyén bomba lapul, hogy levegőbe röpítse a hazaáruló Trifunovićot, ha találkozik vele.
Harmadszori nekifutásra a műperben 11 évi börtönbüntetésre ítélték, amelyet később 7 évre enyhítettek. Több évi raboskodás után a rezsim kegyelemben részesítette, de a hazaáruló szégyenbélyeget nem törölte.
Azokban az években, amikor Szerbiában Trifunovićot hazaárulóként a vádlottak padjára ültették, Slobodan Milošević szellemi ikertestvére, Franjo Tuđman, akkori horvát elnök függetlennek egyáltalán nem nevezhető bírósága háborús bűnösként, távollétében, 15 évi börtönbüntetésre ítélte a tábornokot.
Trifunović kálváriája ezzel még nem ért véget. Szlovéniai bíróság 2003-ban kezdeményezte felelősségre vonását háborús bűncselekmények elkövetésének vádjával. E per megkezdődött, de azóta sem fejeződött be.
A maró gúnyra hajlamos újságírók úgy fogalmaztak, hogy az utódállamok csak egyetlenegy dologban jutottak közmegegyezésre: egy ártatlan ember meghurcolásában.
Teltek, múltak az évek, a közvélemény, a sajtó elfeledkezett Trifunovićról, többé senki sem emlegette, hogy – az egykori hivatalos megfogalmazás szerint – a kegyelemben részesült hazaáruló belgrádi kényszerszálló 3x3 méter nagyságú szobájában sínylődik, súlyos beteg, testileg-lelkileg teljesen összetört, magányosan él, mert családja szétszóródott a nagyvilágban, unokáit nem is látta.
Hányatott sorsa, igazságtalan meghurcolása ismét előtérbe került, miután Szerbia Legfelsőbb Bírósága úgy értékelte, hogy megalapozatlan vádak alapján fosztották meg szabadságától, és elrendelte ügyének újratárgyalását.
Trifunović hosszú ideje nem hajlandó nyilatkozatot adni, ezúttal is hallgatásba burkolódzott. Legutóbb 2004-ben szólalt meg nyilvánosan. Azt mondta, hogy napjainkban ugyanúgy cselekedne, mint 1991-ben, mert ezt követelte meg tiszti esküje, becsülete és tisztessége: tiszti avatása után ugyanis az anyja megeskette, hogy soha senki gyermekét esztelenül nem áldozza fel.
Több tiszttársam ugyanilyen magatartást tanúsított, fűzte hozzá rezzenéstelen arccal.
Attól tartok, egyhamar nem róluk neveznek el sem teret, sem utcát.
