Tisztségéről távozó államférfi eredményességének megítélésében a két legfontosabb mérce, hogy egyfelől megóvta-e hazáját a háború borzalmaitól. Másfelől uralmának gyakorlása idején javult-e az átlagember életszínvonala, magánéletében és munkahelyén nagyobb biztonságban érezte-e magát. Nem lényegtelen követelmény az sem, fejlődött-e a jogállam , a parlamenti demokrácia.
Óvakodni kell az elhamarkodott minősítéstől, különösen, ha olyan ellentmondásos, vargabetűktől sem mentes, rendkívül gazdag életpályát megtett politikust helyezünk a mérleg elképzelt serpenyőjébe, mint amilyen a két államfői megbízatásának letelte után Horvátország éléről távozó Stipe Mesić. Az elemzést tovább bonyolítja, hogy néhány, nem egyértelmű, a mai napig nehezen megfejthető nyilatkozatot adott az egész térséget, több népet érintő létkérdésekről. Attól tartok, sohasem jutnánk ki a labirintusból, ha az egymással ellentétes cselekedeteinek okát is kutatnánk.
Az sem kerülhető meg, miért a belpolitika hasábjain kapott helyet egy külföldi állam elnöke. Egyszerű a válasz. Jugoszlávia történetében a társadalmi, politikai szálak olykor párhuzamosan, olykor egymást keresztezve futottak, s végül annyira összekuszálódtak, hogy nehezen bogozhatóak ki.
Hazája náci megszállása után az ifjú Mesić számos családtagjával együtt a partizánokhoz csatlakozott. Ezzel azt bizonyította, hogy a délszlávok közös jövőjét egységes államukban látta. A múlt század hetvenes éveiben elégedetlen az akkori Horvátország helyzetével, mert szerinte kizsákmányolták, s gátolták fejlődését. Vezető szerepet vállalt a horvát tavasznak, más történetírók által horvát ébredésnek nevezett mozgalomban, amely a szerb hegemonizmusban fedezte fel ellenfelét. Nem az ország szétzúzásáért, hanem Jugoszlávia keretében Horvátországnak hatékonyabb pénzügyi, gazdasági, politikai hatáskörrel való felruházásáért harcolt. Az előbbi időszakban kibontakozott szerbiai liberálisok mozgalmához hasonlóan, ha nyíltan nem is mondták ki, de kimutathatóan a reformtörekvések alatt valamiféle többpárti választásokat is értettek.
Ez az a határ, amelynek átlépését Tito nem tűrte el: a reformok és a demokrácia vonalát ott húzta meg, amely nem veszélyeztette önnön és vezetői elitjének uralmát. Kíméletlenül leszámolt mind a zágrábi, mind a belgrádi mozgalommal, s feltehetően akarata ellenére akkor kezdődött Jugoszlávia agóniája, haláltusája, s felbomlását többé semmilyen erő nem gátolhatta meg.
Mesić is börtönbe került. Egy évig raboskodott. Nem egészen két évtizeddel később a Franjo Tuđman vezette Horvát Demokratikus Közösség oszlopos tagja. Ekkor már leírta Jugoszláviát, az önálló, független Horvátországon kívül más utat nem ismert el. Azokban az években egy követ fújt a nacionalistákkal, akik – belgrádi eszmetársaikkal azonos hévvel – szították a horvátok és a szerbek közötti ellentétet. Az előbbiek azzal a céllal, hogy elüldözzék a szerbeket, az utóbbiak pedig, hogy Horvátország határát Zágráb külvárosában húzzák meg. Nyíltan beszélt Mesić is. Azt mondta, hogy a horvátországi szerbek távozhatnak, de csak annyi földet vihetnek magukkal, amennyit bocskorukba hoztak a határőrvidékre való telepítésük idején.
Mindössze néhány évig tartozott Tuđman holdudvarához. Keményen szembeszállt a leghorvátabb horvát elnökkel, mert Mesić ellenezte, hogy Szerbia és Horvátország testvéri egyetértésben osztozkodjon a boszniai koncon. Elhatárolta magát Tuđmannak az usztasa rendszer rehabilitálására irányuló kísérletétől, olyan kijelentéseitől, hogy Pavelić usztasa bábállama teljesítette a horvát nép önálóságáról szőtt ezeréves álmát. Megdöbbenéssel töltötte el a Tuđman család kapzsisága, a horvát nép kifosztásával szerzett mérhetetlen vagyona.
Elnökké való megválasztása után azt nyilatkozta, hogy ,,a horvátok nevében elkövetett bűncselekményeket a legerélyesebben el kell ítélnünk, mert e gonosztettek beárnyékolják Horvátország függetlenségéért vívott harcot. A mai Horvátország nem bűntetteken alapul, eltérően egy másik tákolmánytól, amely a második világháború idején kisajátította a horvát nevet”.
Végezetül, melyik Mesić igazi arca? Mint általában a politikusoknál, nehezen dönthető el.
