(Archív felvétel)
Pontosan húsz évvel ezelőtt ezen a napon összeült az első többpárti parlament Szerbiában. Legalábbis ezt olvasom lapunk 1991. január 12-ei számának címoldalán. Tudom, hogy Szerbiában már korábban is volt többpárti parlament, de a második világháború után valóban ez volt az első.
Ezt megelőzte a szintén második világháború utáni első többpárti választás is, amelyet 1990 decemberében tartottak, és amelyen mi, vajdasági magyarok nagy, azóta sem megismételt sikert értünk el. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének nyolc jelöltéből lett képviselő.
Ma már csak négy képviselőnk van a szerb parlamentben.
Igaz, kevesebben vagyunk, mint akkor, de megosztottabbak is. A huszonegy évvel ezelőtti választásokon kis közösségünkben még nem volt többpártrendszer. Csak Szerbiában.
A vajdasági magyarok egy nagy hányadának távozása, valamint az itthon maradt magyarok több pártra szakadása eredményezte azt, hogy ma már csak négy képviselőnk van a parlamentben.
Ami valójában nem igaz, mert több magyar képviselő ül a Tisztelt Ház székeiben, ám a VMSZ, tehát az egyetlen bejutott magyar előjelű párt képviselőin kívül állítólag a vajdasági magyarság érdekében semmit sem tesznek.
De hagyjuk a mai politikát.
Húsz évvel ezelőtt, az első többpárti választásokon Szerbia hétmillió szavazópolgára közül ötmillió járult az urnákhoz. A szocialisták taroltak, a 250 képviselőhelyből 194-et mondhattak a magukénak. Az ezüstérmet akkor 19 hellyel a Szerb Megújhodási Mozgalom érdemelte ki.
Emlékszik-e kedves olvasónk arra, hogy ki volt akkor a bronzérmes?
Mi.
Magyarok.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Nyolc helyet szereztünk.
A Demokrata Párt csak hetet. A többiek pedig még ennél is kevesebbet.
Visszalapozok lapunk húsz évvel ezelőtti számában. A címoldali fényképen a képviselők közül többek között felismerem „Vajdaság Főszerkesztőjét”, Božović urat, aki néhány évre rá teljesen eltűnt a közéletből, és ma azt sem tudjuk, hol van, Zelenović urat, aki – ha jól emlékszem – már elhunyt.
A belső oldalon közölt felvételeken – amelyeket még Stevan Kragujević, lapunk tisztelt fotósa készített – ott díszeleg Pál pátriárka Dušan Kanazirral és Miloš Tošićtyal egy padban. Az előző akkor a hírhedt Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnöke volt, az utóbbi pedig az 1918-ig folytatott szerb felszabadító harcok hagyományait ápoló egyesület elnöke.
És fent, a jobb sarokban Slobodan Milošević esküt tesz. A rá (és nem csak rá, hiszen más „nagy” vezetők is így tettek) jellemző fejtartással. Alatta egy másik képen Borisav Jović gratulál és már Zelenović is rettentően tolakszik, hogy kézcsókját adja az első többpárti választásokon megválasztott nagyfőnöknek.
És még két fotó. Mindkettőről a lapoldalból kifelé néznek a képviselők: Ágoston András, Kasza József, dr. Varga Zoltán, Szecsei Mihály, Dragoljub Mićunović, Vojislav Koštunica... Nem tudom, hogy ez a kifelé nézés a lapszerkesztő részéről tudatos volt-e, jövőbe látó vagy csupán véletlen?
A többpárti parlament első ülése óta húsz év telt el. Sem akkor, sem a kilencvenes években, de most sem érzem azt, hogy a szerb parlament, ez a társadalom valóban többpárti. Akkor a szocialisták uralták a térséget, mondhatom igen kegyetlen módon, ma pedig a demokraták, kis közösségünkben pedig a győztes párt. Nem olyan módon, ahogy annak idején Miloševićék, de nem túl sok különbséggel. Mert ma sem az értékek a fontosak, hanem a párthovatartozás. Mint annak idején az egypártrendszerben. Aki nem volt párttag, lassan vagy sehogyan sem tudott a szamárlétrán felkapaszkodni. Ma sem tud.
Nemrég az egyik ismerősöm egy újvidéki közvállalatnál szeretett volna munkát kapni. Nem kapott, mert nem volt párttag. Tudod – mondta – a parkoló cég a hatalmi pártkoalíciónak a fennhatósága alatt áll. Ha párttag lennék, munkát is kaphattam volna. Pedig csupán egyszerű munkásként jelentkezett, nem főnök szeretett volna lenni.
És így van ez szűkebb közösségünkben is. Több embert is ismerek, akik kiváló szakmai tudásuk ellenére mindaddig nem kaptak munkát, amíg nem léptek be a Pártba.
Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ismét többpárti választásokat kellene tartani, és ismét arról kellene hírt adnunk, hogy megalakult az első többpárti parlament.
Egy valóban többpárti közösség, amelyben nem a párthovatartozás lesz a mérvadó.
Ehhez azonban ennek a közösségnek – velünk, kisebbségiekkel együtt – még érnie kell.
