A hajléktalanság kérdése sokáig tabutémának számított nálunk, s most sem szívesen beszélnek róla. Ahogy az ország sok városát, úgy Szabadkát is érinti ez a probléma, hiába is állították éveken keresztül az illetékesek, hogy mi nem küzdünk a nagyvárosok gondjával. Igaz, hogy a mai napig nem készült semmilyen nyilvántartás róluk, még csak becslés sincs a számukat illetően, de legalább eljutottunk arra a szintre, hogy felhagytunk a struccpolitikával, és elismertük: hajléktalanok Szabadkán is vannak.
Korán reggel a piac melletti kis parkban szoktak gyülekezni, és gyakran látni őket a padokon pihenni. Télen elsősorban a vasútállomás várótermeiben melegszenek, de csak napközben. Éjszaka, amikor a leghidegebb van, kénytelenek a szabad ég alatt időzni. Néhányan elfoglaltak egy lebontásra váró, romos épületet, melynek se ablaka, se ajtaja, huzatos, piszkos, és tele van dobálva szeméttel. Ők itt húzzák meg magukat. Vannak, akik a lakótömbök szélvédettebb üregeiben, a betonra leterített kartonlapokon alszanak, és szinte mindennapos kép, hogy konténerekben turkáló embereket, idős néniket látunk, ahogy a szemét között ennivaló után kutatnak.
Történetük bizonyára más és más, de sorsuk hasonló, és helyzetük javítására még nem született megoldás. Szénási Oszkár, a város szociális ügyekkel megbízott tanácsosa szerint több tízre tehető a hajléktalanok száma a városban. Nincs szükség külön stratégiát kidolgozni a helyzet megoldására, mivel nem tömeges jelenségről van szó, de ahogy az országos szociális védelmi stratégiába bekerült a hajléktalanok helyzetének kezelése, helyi szinten is foglalkozni kell a problémával.
– Ameddig nincsen elegendő képzett szociális munkás, és amíg nincs gyakorlatban az utcai szociális munka, addig nem tudunk képet kapni a helyzetről. Ha lennének rá megfelelő emberek, akkor nemcsak összeírnák a hajléktalanokat, hanem gondot is viselnének róluk. Egy menedékszálló vagy egy melegedő is megoldaná a probléma egy részét. A szociális védelmi stratégiába ez bele is lett foglalva, és remélem, a közeljövőben ezt is meg tudjuk oldani. De nagyon át kell gondolni, hogyan is fog ez kinézni, mert fennáll annak a veszélye is, hogy más városokból átvándorolnak ide a hajléktalanok – mondta a tanácsos.
Jelenleg alig tudnak valamit tenni ezekért az emberekért. Azokat az otthontalanokat, akiket a polgárok bejelentenek, vagy a rendőrség talál rájuk, szerződéses megállapodás alapján el tudják szállásolni a becsei Gerontológiai Intézet által rendelkezésre bocsátott helyiségekben, és ideiglenesen a szabadkai Gerontológiai Központ is kialakított egy kis részt, ahová be tudják fogadni ezeket az embereket, de csak átmenetileg. Az már más kérdés, hogy ezekről a megoldásokról maguk a hajléktalanok tudnak-e. Ha lenne egy szociális munkásokból álló csoport, akik foglalkoznának velük, akkor tájékoztatni tudnák őket a lehetőségekről. Felmerül a kérdés, hogyan is lehetne ezeknek az embereknek a sorsán javítani, de a tapasztalat sokszor azt mutatja, hogy nem is akarnak alkalmazkodni a társadalom szabályaihoz, s bármennyire is nehéz a sorsuk, nem hajlandók lemondani a szabad életmódról. Őket nem is lehet újra szocializálni. Akik önhibájukon kívül váltak otthontalanná, és még idejében megpróbálják visszavezetni őket a társadalomba, azoknál nagyobb a siker lehetősége, de mivel sokuknak nincsenek hozzátartozói, és alacsony szakképzettséggel rendelkeznek, nehéz ismét a közösség aktív tagjává válniuk, és persze a közösségnek is változtatnia kellene a hozzáállásán.
A vasútállomáson gyakran látni őket, ahogy a váróteremben, vagy az étterem egyik asztalánál ülnek. Sokan időznek itt, hiszen fűtöttek a helyiségek, és néhányan a tisztálkodást csak a vasútállomás mosdójában tudják elvégezni. Itt akadtunk rá két olyan emberre, akik az élet peremére kényszerültek. Az egyikük Fuks Péter, aki bár hajléktalannak nem nevezhető, szegénységben él, és csak megtűrt vendég abban a házban, amit valamikor ő vásárolt meg. Arcát bozontos szakáll borítja, fején sapka, ruházata piszkos. Hátán púp, ujjain sérülések. Lassan és kissé szétszórtan mesélte el, hogy miután elbocsátották a Zorka Vegyipari Vállalatból, építkezéseken dolgozott, de a több évnyi intenzív zsákhordás az egészségére is kihatott. A nyugdíjkorhatárt majd csak nyolc év múlva éri el, segélyt viszont nem kap.
– Mindenhonnan azzal utasítottak vissza, hogy van két felnőtt, munkaképes fiam, azok kötelesek eltartani. Nem vagyok jogosult segélyre, nem kerülhetek fel a népkonyha listájára sem. Azt mondják, vannak nehezebb sorsú emberek is, nekem viszont van kire támaszkodnom – meséli Péter. Az elbeszéléséből azonban kiderült, hogy hiába a család, az egyik fia tudomást sem vesz róla, a kisebbik fia pedig – akinek átengedte a házát, amit csak úgy emlegetett, hogy a legszebb ház a városban – épp csak megtűri.
A beszélgetés végén megkérdezte, nem tudnánk-e valamivel viszonozni a történetét. Nem pénzt kért, csak némi ennivalót.
A vasútállomás vécés nénije jól ismeri a hajléktalanokat. Az ő segítségével találtuk meg Jovan Mihajlovićot, aki több mint három éve él a vasútállomáson. Első ránézésre nem tűnik fel, hogy hajléktalan, egész kisugárzása egy olyan embert sejtet, akinek semmi keresnivalója az utcán.
– Huszonhét éve mondtak fel a gyárban, és magánvállalkozóknál kezdtem dolgozni, hol kőművesként, hol ácsként. Mikor hónapokig nem kaptam fizetést, kerestem másik munkát, de ugyanaz történt újra és újra. Ha rendesen kifizettek volna, ma nem lennék itt. Nem tudtam fizetni a lakbért, a számlákat, nem volt mint ennem – mesélni a történetét Jovan.
Jó ideje nincs munkája, s nincs pénze sem. Napközben a váróteremben üldögél, melegszik, este tíz óra után viszont kizavarják őket az utcára, így az éjszakáit főként sétával tölti, hogy ne fagyjon meg. A Szociális Védelmi Központ felajánlotta neki, hogy ha talál lakást, fizetik neki a lakbér költségeit, de eddig akárhány helyen járt, amint megtudták, hogy a központ állná a költségeket, még egy szobát sem akartak kiadni neki, így továbbra is a vasútállomás és az utca az otthona. Van személyi igazolványa, és nemsokára lesz betegbiztosítása is. A népkonyhára jogosultak listáján sincs még rajta, de beszélgetésünk napján járt a Vöröskereszt épületében, hogy bejelentkezzen. Most a válaszra vár. Nyugdíjra még nem jogosult az ötvenegy éves, egyetemi diplomával rendelkező férfi, de kap némi szociális segélyt. Ez a négyezer dinár több a semminél, de egy töredéke annak, amivel normális körülményeket teremthetne magának. Volt két élettársa, mindkét asszonytól született egy-egy gyereke, de mindenki a saját útját járja, s mindazok, akikkel valaha kapcsolatban volt, elfordultak tőle, s csak néhány ismerőse maradt meg még a régi időkből. Egyik ilyen ismerőséhez jár hetente egyszer fürdeni, borotválkozni.
– Az emberek lenézően viselkednek velünk. Vannak persze köztünk olyanok, akik büdösek, hónapokig nem tisztálkodnak, szakállasak, alkoholisták is, de ettől függetlenül sem vesznek bennünket emberszámba. Nekem szerencsém van, de ritka az olyan ember, aki segítőkész. Jelenleg nem hiszem, hogy javítani lehetne a helyzetemen. Talán majd tavasszal, akkor megpróbálok valami munkát találni mint kőműves, vagy hasonló. Hiába van közgazdász diplomám, túl öreg vagyok. Egyetlen megoldás az lenne, ha nem raknának innen ki bennünket az utcára, míg tart a tél. Persze egy melegedő nagyon jól jönne. Ha lenne, ott tölteném az éjszakákat. A padokon való alvás tönkretett.
Hallott a becsei szállóról, de azt mondta, inkább itt marad Szabadkán. Úgy hallotta, az a hely olyan mint a kórház pszichiátriai osztálya, ő pedig még nem tart ott. Szerinte a Palicsi úti első vagy második üresen álló kaszárnyát átalakíthatnák melegedőnek, elég nagy hely van, és az ottani ágyakat is ki lehetne használni. Jovanon kívül még sokan élik mindennapjaikat a váróteremben. Szerinte sok hajléktalan van a városban, csak nem mindenki mer az állomásra menni, az utóbbi időben azonban új arcok is megjelentek közöttük.
