A Vajdasági Újságírók Független Egyesülete, az egykori Jugoszlávia elsőként létrejött független újságíró-egyesülete most ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból először fognak a szombati ünnepségen két újonnan alapított díjat kiosztani, amelyeket ezentúl minden év januárjában odaítélnek majd, mint életműdíjat és az év újságírójának járó elismerést. Ez utóbbit idén Branka Dragović-Savić, a Dnevnik újságírója kapja, az előbbit pedig Szerencsés Zsuzsanna, az eddigi újságírói tevékenységével és munkásságával elért eredményeiért a társadalom demokratizálódási folyamatában. Egyszóval életműdíjat kap a Szabad Európa Rádió újságírója, Szerencsés Zsuzsanna, akit arra kértünk, mondja el a Magyar Szónak, mit jelent számára ez a rangos elismerés.
– Minden elismerés vagy díj megtisztelő az ember számára, és még inkább az, ha a kollégák részéről érkezik. Nem szerénységből mondom, de őszintén meglepődtem. Jólesik, tekintettel arra, hogy a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete fennállásának 20. évfordulóját ünnepli, így olyan helyzetben vagyok, hogy visszagondolok az elmúlt húsz év munkájára, arra, hogy mit hogyan tettem, és az jó volt-e? Ha fellapoznám ezen időszakban írt írásaimat, kommentárjaimat, és utánanéznék, milyen témákkal foglalkoztam, gondolom, némi keserűséggel azt kellene megállapítanom, hogy súlyos témák, nehéz helyzetek terhelték az eltelt időszakot. Hiszem azt, hogy mindenkinek, függetlenül attól, hogy újságíró, vagy bármi más a foglalkozása, az egyetlen emberi – és a mi esetünkben szakmai – kötelessége is az volt, hogy feltegye magának a kérdést, mi az, amit én az adott helyzetben tenni tudok. A válaszom a következő: nem hallgattam, nem vártam, hogy mások cselekedjenek helyettem, hanem kezembe vettem a dolgok irányítását. Ha viszont felvetődik a kérdés, hogy jól érzem-e magam azok után, amit átéltem, és azok után, amit tettem a húsz év alatt, erre az a feleletem, hogy nem. Nincs okunk jól érezni magunkat, senkinek sem. De ha azt vetik fel nekem, hogy megtettem-e mindazt, amit jónak láttam vagy amit megtehettem, a válaszom erre az, hogy gondolom, igen. Lehet, hogy ez kevés vagy nem elegendő vagy éppen hogy csak az, de ha mindannyian mindezt megtettük, akkor az azt jelenti, hogy valamivel csak hozzájárultunk a demokratikus fejlődéshez.
Olvastam a méltatásban, hogy a média helyzetét alaposan ismered, és annak elemzésével foglalkozol. Milyennek látod a vajdasági kisebbségi média helyzetét?
– Nemcsak a kisebbségi média, hanem sajnos Szerbiában általában véve a média helyzete zsákutcában van. Talán abszurdnak tűnik, amit mondok, de úgy néz ki, mintha nehezebb lenne a helyzet most, mint a vészterhes '90-es években volt. Olyan érzésem van, hogy egyre jobban szűkül a szabad és igazán független média számára a mozgástér, a fenntarthatóság, és hogy Egyszóval az egész média zsákutcába szorul. Az a legfőbb baj, hogy nem látok sem politikai akaratot, sem hajlandóságot arra, hogy rendeznék a médiumok helyzetét. Mindezt tetőzi a gazdasági válság és annak következményei, amelyek talán a médiában csapódtak le legelőször és a legsúlyosabb mértékben. Még inkább megérezte ezt a kisebbségi média, és annyira megsínylette, hogy nem is tudom, hogyan fogja megtalálni a kivezető utat a jelenlegi helyzetből. Nincs meg a feltétel ahhoz, hogy olyan modellt dolgozzon ki ez a társadalom, amely a kisebbségi média fenntarthatóságát és továbbfejlesztését szavatolni tudná. Soha a média helyzete nem volt ilyen aggasztó, mint manapság.
Mint politikai elemzőt kérdezlek: az egyik legaktuálisabb dologról, Srebrenicáról mi a véleményed?
– Srebrenica több szinten szimbólum. Ez a téma és a társadalom viszonyulása hozzá a legvilágosabban tükrözi azt a mély erkölcsi válságot és ellentmondó helyzetet, amelynek tanúi vagyunk a mai Szerbiában. A politikai elit retorikájából úgy tűnik, hogy egy Európa felé haladó országban élünk, ugyanakkor annak képtelensége, hogy szembesüljünk mindazzal, ami a közelmúltban történt, visszahúz bennünket, és megállít az említett úton való haladásunkban. A gazdasági és a társadalmi válság komoly gond Szerbiában, de szerintem ennél jóval nagyobb probléma, hogy nem világos a szándék és az akarat arra, hogy szembesüljünk a múlttal, s ez az, ami legjobban tükrözi a mai társadalmi és erkölcsi válságot. Attól tartok, amíg ez az őszinte beismerés nem történik meg, addig bármilyen válságból való kilábalás reménytelen vagy szóba sem jöhet.
