Guelmino János
A katedrán álló székében kényelmesen elterpeszkedő, köpcös Stöckli József tanító úr pálcájával a feje fölé bökött, de még be sem fejezte a nebulók által jól ismert mozdulatot, máris megszólalt a harminctorkú gyerekkórus:
– To je njegovo veličanstvo, Kralj Aleksandar I, ujedinitelj naroda!
Ezzel ki is merült a zentai zsinagóga mögötti iskola harmadik osztályos tanulóinak szerbtudása 1930-ban. Nem kevesebb, mint nyolcvan esztendővel ezelőtt ebben az iskolában koptatta a padot a kis Guelmino János, az olasz ősöktől származó Guelmino építészmérnök jó képességű fiacskája is. Minden tantárgyból kitűnőre állt, a jegyek le is voltak zárva, a gyerekzsivajból már ki lehetett tapintani a nyári vakáció közelségét, de ekkor nem várt látogató tette tiszteletét az iskolában.
Egy szerb tanfelügyelő – akkoriban másmilyen nem is volt – toppant be a kis zentai iskolába. Az ellenőrzés kínos percei órákká duzzadtak. Az állami csinovnyik mélységes sértésnek és a Jugoszláv Királyság alattvalóihoz nem méltó tiszteletlenségnek, sőt sorozatban elkövetett törvénytelenségnek, a már több mint tíz éve fennálló új hatalom kigúnyolásának minősítette – tetteiből erre lehetett következtetni – a magyar osztályban tapasztalt engedetlenséget, amely az államnyelv teljes ignorálásában nyilvánult meg. A tényállás egyértelmű volt: sem tanár, sem diák nem beszéli a szerb nyelvet. Sem a jobb sorsa érdemes, a nyugdíjkorhoz közel járó Stöckli József tanító bácsi, sem pedig a diákjai nem tudtak egy összefüggő mondatot kinyögni szerbül.
BÜNTETÉSBŐL BOSZNIÁBA
Az „engedetlen” alattvalói viselkedés nem maradhatott megtorlás nélkül.
– Az osztálytársaimhoz hasonlóan Sándor király egymondatos magasztalásán túl én sem tudtam megszólalni államnyelven. A rabbi házában kialakított nem nagyocska osztálytermünk fala tele volt aggatva képekkel. A tanfelügyelő az osztálynaplót lapozgatva kiszólított maga mellé. A falon lógó egyik fotóra mutatott, szerb egyenruhás katonatiszteket ábrázolt a kép. Ujjával rábökött az egyik tisztre és megkérdezte:
– Ko je to?
– Persze, hogy sem nekem sem másnak a teremben fogalmunk sem volt, hogy ki az a neves szerb hadfi.
– Tanasko Rajić, brani svoje topove od turaka – válaszolt helyettem nyomatékosan és tagoltan a tanfelügyelő.
– Egy életre megtanultam, hogy ez a Tanasko az ágyúit védte a törökkel szemben. Mintha csak tegnap történt volna, nyolc évtized távlatából is élénken emlékszem a névre, a hős szerbre, aki a törökök elleni felkelésben Karađorđe zászlóvivője volt. Többször kerestem történelemkönyvekben és egyéb forrásokban is kutattam, hogy ki is volt ez a szerb történelmi figura, de nem találtam részletesebb leírást. Midenesetre az én hiányos történelemtudásom nem maradt következmények nélkül. A szigorú felügyelő a már kitűnőre lezárt év végi osztályzatomat piros tintával áthúzta és egy nagy egyest firkantott mellé. Elégtelen.
A megleckéztetés tovább folytatódott. Természetrajzból is megbuktam, mert amikor a tanfelügyelő a cséplőgépre mutatott, hogy „šta je to“? Magyarul a legtermészetesebb módon kapásból válaszoltam, hogy cséplőgép. Nem értette. A helyes válasz a „vršalica“ lett volna. Én meg nem értettem, hogy mi a baj, hiszen korábban mindig ötösre feleltem. Következett a természetrajzból lezárt ötös osztályzatom semmissé tétele. Újabb nagy piros egyes. Megsemmisülten és a többi megbuktatott húsz osztálytársammal együtt elkeseredve, értetlenül és ijedten kapkodtuk a fejünket. Mi történik itt? Kitűnő tanulóból, alig egy fertályóra alatt a harmadik elemi bukott diákja lettem.
Megbukott majdnem az egész osztály. A királyi-minisztériumi uraság lesújtott a harmadik osztályra, csak az nem bukott meg, akit nem kérdezett. És mivel megbukott az osztály, velünk bukott Stöckli József, a mi tanítónk is. Nem kapott lehetőséget a pótvizsgára, akárcsak mi, akik még egyszer jártuk a harmadik osztályt. A tanító bácsinkat nem rúgták ki, perfidebb módon bántak el vele, áthelyezték Boszniába. Őt, aki nem beszélt szerbül! Az idegen környezetbe nem tudott beilleszkedni, nem tudott tanítani, a kilátástalan helyzetben idő előtt nyugállományba kényszerült szerény járandósággal.
EGYÜTT MAGYAROK, ZSIDÓK, SZERBEK
– Akkoriban a tisztviselők gyerekeinek szerb iskolába kellett járni. Mivel megbuktatott a tanfelügyelő, kétszer jártam harmadikba, másodszor Löwinger Ibolya osztályába kerültem, aki már tudott szerbül, magyarul és a zsidó gyerekkel is szót értett. A szerb osztályban a harmincas években szerb diákból volt a legkevesebb. A szerb nyelvet egy montenegrói tanítónő oktatta, megszenvedett velünk, de megtanultuk az államnyelvet.
Bizonyos szempontból jó dolgunk volt ebben a vegyes osztályban, mert például annyi iskolaszüneti nap sem előtte, sem később nem volt, mint akkoriban. Minden vallási ünnep, legyen az római katolikus, zsidó vagy ortodox keresztény, mind-mind automatikusan tanítási szünetet jelentett. Volt olyan hónap, hogy többet maradtunk ki az iskolából, mint amennyit oda jártunk. A harmadik osztály másodszori bevégzése után, a negyediket már a hídfeljárónál, a Tóparti Iskolában jártam. Ez a szép hosszú épület ma üresen áll – idézte fel Guelmino János a nyolcvan évvel ezelőtt történteket.
Zentán akkoriban a magyar tisztviselők, hogy ne veszítsék el munkahelyüket, hogy ne járjanak úgy, mint a szerencsétlen Stökli tanító bácsi, a helyi szerb értelmiséghez jártak beszélgetni, tanulni a szerb a nyelvet.
NEM VOLTAM ELÉG MAGYAR
Kevés volt a tanító. Az akkori magyarság kijárta a szerb hatalomtartóknál, hogy Belgrádban a tanítóképzőben magyar nyelven is nyissanak osztályt. A képző 1940-es évkönyvében a 20 magyar képzős közül három kitűnő tanuló nevét vastagon szedett betűkkel nyomtatták. A három legjobb egyike volt Guelmino János.
– Voltak jó tanáraink Belgrádban, szívesen emlékszem vissza a magyar nyelvet és irodalmat tanító Zlatibor Popovićra, aki Budapesten szerzett tanári oklevelet. Nemcsak jó tanár, de jó ember is volt. Gyakorlati oktatásra a pancsovai általános iskolába jártunk. Akkoriban még volt magyar iskola a településen.
Azután megint fordult a történelem kereke, az 1941-es tanév felénél jártunk, amikor bevonultak a magyarok. Ezt az évet elismerték, a következőt pedig már Újvidéken jártam. Évzáró előtt voltunk, amikor váratlanul Újvidékre látogatott egy budapesti tanügyi tanácsos féle, aki bizalmasan elbeszélgetett velünk, elsősorban azokkal, akiknek nem csengett eléggé magyarosan a neve. Én sem kerültem el a figyelmét.
– Milyen név az a Guelmino? – kérdezte.
– Több mint húsz évig békességben éltem olaszos hangzású nevemmel. A záróvizsga előtt néhány nappal jött ez az ember és minden áron meg akart győzni, hogy válasszak „magyarabb” nevet! És a diplomámat már ezen a néven fogják kiállítani. Igen csak zavarba hozott. A névváltoztatáshoz hogyan szerezzem meg szüleim jóváhagyását néhány nap alatt? Mit szóltak volna hozzá, ha fiuk Újvidékről nem Guelminóként térek haza, hanem mondjuk Kovács vezetéknévvel?
Meg voltunk ijedve, hogy mi fog kisülni ebből a magyarosítási törekvésből. A minisztériumi hivatalnok nem elégedett meg a meggyőzéssel, amikor vonakodtam a névcserétől, megfenyegetett, hogy nem fogok állást kapni, ha nem magyarosítom a nevem. Szorult helyzetemben a földrajztanárom állt mellém, megnyugtatott, hogy mit se aggódjak a túlbuzgó tanfelügyelőféle miatt. És betartotta ígéretét, felvitt Szegedre, ahol úgy mutatott be a tanárképzőben, mint az első bácskai magyar hallgatót – emlékezett vissza kalandos tanulmányi éveire Guelmino János, nyugalmazott biológiatanár, a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió tudósítója, tankönyvfordító, számos tudományos cikk szerzője.
Múlt század elejei hangulatot idéz a központból aTisza partra vezető régi Híd-utcza (Jovan Đorđević utca)
A második világháború előtti felvételen jól látszik a fehér tetejű nagy zsinagóga, amit a szocializmusban lebontottak
