A vonat már kifutott a pályaudvarról, meghibásodott fékrendszerrel száguld, nem fordítható vissza, s nem tudni, hol és mikor állítható le, figyelmeztettek idejében a világ szaktekintélyei a pénzügyi és a gazdasági válság veszélyére. A kormány mintha téli álmát aludta volna, semmit sem tett, hogy enyhítse a csapás következményeit. Mi több, felelős tisztségviselők olyan megalapozatlan kijelentésekkel ámították a polgárokat, hogy Szerbiát nem érinti a krízis, ügyes húzással még a maga javára is fordíthatja, s profitálhat.
A gazdasági rendszer szövevényes mechanizmusa azonban nem a politikusok derűlátó, délibábos nyilatkozatain alapul. Miután egymás után küldték szabadságra az addig sikeres cégek alkalmazottaikat, a kormány is cselekvésre kényszerült: tanácskozást szervezett az ország gazdaságát meghatározó egyének bevonásával.
Nem közölték, kiket tartottak érdemesnek arra, hogy kikérjék a tanácsukat. Csupán annyi derült ki, hogy a magas szintű tanácskozást megtisztelte jelenlétével Miroslav Mišković és Zoran Drakulić. Az utóbbi még nyilatkozott is. Ember legyen a talpán, aki bármit is kihámozott mondanivalójából.
Csak találgatni lehet, ki mindenki jelent meg, azt is, akad-e még ebben az országban egy valaki is, aki kíváncsi lett volna Predrag Ranković Peconi véleményére, holott a megnevezett nem akárki, Szerbia leggazdagabb polgárainak páholyában az ötödik sorban trónol, megvásárolta a kruševaci Rubint, az újvidéki Albust, a verbászi Vital étolajgyárat, a Medelát, a malmot, országszerte hozzávetőleg tizenöt céget. Valamennyit koldusbotra juttatott, városokat, térségeket tett tönkre, rengeteg embert fosztott meg munkahelyétől, s ezzel megélhetési lehetőségétől.
Jelképezi az elhibázott magánosítást. Kiaknázta azt, hogy az erről szóló törvény nem tiltotta meg gyár vagy cég vásárlását olyan egyénnek, akinek nincs legkevesebb öt év gyakorlata az érintett gazdasági ágban. Nem kérték számon sem a büntetlen előéletet, sem a szaktudást.
Peconi kerüli a közszereplést, számos testőre még arra is éberen ügyel, hogy ne fényképezhessék le. E szégyenlős oligarcháról csak annyit tudunk, amennyit Vladimir Beba Popović, Zoran Đinđić bizalmi embere, szürke eminenciása, jól értesült bennfentese közölt róla: fémesztergályos az eredeti szakmája, a múlt század nyolcvanas éveiben pályafutását betörőként, autótolvajként kezdte, majd kábítószer-terjesztéssel foglalkozott, s ezzel teremtette meg alaptőkéjét. Utána uzsorakamatra pénzt kölcsönzött, a zimonyi és a surčini halálosztagok sajátos segítségével főkolompos az üzemanyag, a kávé, a cigaretta államilag irányított csempészésében.
Vladimir Beba Popovićot sokan bíróság elé citálták lelki sérelem okozásának és rágalmazás vádjával. Peconit nem zökkentette ki nyugalmából, nem perelte be. Vagy erre nem maradt ideje, hiszen éppen azon buzgólkodott, hogy kivívja élszerepét étolaj, liszt, csemege, tűzhely, szeszes ital, piperecikkek, szépítőszerek gyártásában.
Ugyan milyen tanácsot adhatott Mišković? Mert zártkörű tanácskozást tartottak, adósak maradunk a válasszal. Vajon megnyugtatta-e az ország vezetőit, továbbra is nyugodtan halogathatják a monopólium meggátolását szolgáló törvény meghozatalát, mert nem kell attól tartani, hogy egy szűk csoport tagjai egymás között felosztják a piacot, megszabják a felvásárlási és eladási árakat, s döntenek a termelés esetleges korlátozásáról.
Vajon e szűk csoportnak mennyire érdeke, hogy Szerbia nyisson a világ felé, s alávesse magát a piacgazdálkodás szabályainak, s ezzel bizonyítsa rátermettségét?
Vajon Szerbiának mitől kell rettegnie? Egy teljesen elhibázott magánosítás végzetes következményeitől, vagy a világválság csapásaitól?
Vagy mind a kettőtől?
