Mintha nem is múlt volna el két évtized a boszniai Szerb Köztársaság megalakulása óta, léte ma is felkorbácsolja a szenvedélyeket. A bosnyákok úgy tekintenek rá, mint a lemészárolt százezrek tömegsírjain épült torzszülöttre. A háborúba soha bele nem fáradó horvátok álláspontját Stjepan Mesić fogalmazta meg. Közvetlenül azután, hogy az elnöki tisztséget átruházta utódjára, azt nyilatkozta, ha a szerb entitás kiírja a népszavazást Bosznia-Hercegovinából való kiválásáról, el kell tűnnie, éspedig azáltal, hogy horvátországi csapatok átvágják a boszniai szerbek és Szerbia közötti, a Száva mentén húzódó ütőeret. A szerb nacionalisták pedig képtelenek megemészteni azt, hogy Bosznia-Hercegovinát teljesen nem tisztították meg a muzulmánoktól, másfelől azt, hogy a boszniai szerb föld nem egyesült az anyaországgal.
Húsz év eltelte ellenére ma sem vesztett időszerűségéből a kérdés, vajon a boszniai béke megteremtői tisztában voltak-e azzal, hogy a gyönge központi hatalmú, laza kötődésű szövetségi állam életképtelen lesz? Vajon átsiklottak-e afölött, hogy rákényszerítve a boszniai horvátokra és bosnyákokra a közös államot, elhintették a jövőbeni háború magvát? Vagy csak olyan önálló muzulmán állam megalakítását kívánták meggátolni, amelyben egy nap az iszlám fundamentalisták megkaparinthatják a hatalmat?
Nem tudhatjuk. A hírügynökségi jelentések alapján azt már igen, hogy az évfordulóról való megemlékezést megtisztelték jelenlétükkel Szerbia vezető politikusai, egyházi méltósági és még a trónörökös is. Tüntetően távol maradtak Zágráb, Szarajevó és a nyugati világ képviselői. Az eminens vendégek és szívélyes vendéglátóik olyan magatartást tanúsítottak, mintha a szerb entitás önálló állam lenne.
Belgrádot többször keményen megfeddték már Bosznia-Hercegovina kiskorúsítása miatt.
Senki sem vitatja el Szerbia jogát, hogy különleges kapcsolatot ápoljon a boszniai Szerb Köztársasággal, s szívügyének tekintse az ott élő szerbség helyzetét, azt azonban már elutasítják, hogy ennek ürügyén gátolja Bosznia-Hercegovina állami jellegét szavatoló ingatag intézményeinek megszilárdítását.
Milorad Dodik a díszülésen és korábban többször is ihletetten úgy fogalmazott, hogy a boszniai szerbek harcukra a koronát köztársaságuk megalapításával tették fel. Az emlékezet csalóka valami. A politika labirintusában olyan ügyesen eligazodó, vagyonának gyarapításában sem sikertelen elnök elfelejtette volna – hűségesek maradva poétai hajlamához – , hogy e győzelem kovácsait a hágai törvényszék felelősségre vonta, s az eddig lezárult perekben elmarasztaló ítéleteket hozott. Könnyedén átsiklott afölött is, hogy a boszniai szerb hadsereg katasztrofális vereségét a nemzetközi közösség gátolta meg.
A rendkívül mozgalmas, eseményekben bővelkedő 1995 az óriási hadászati fordulat éve Bosznia-Hercegovinában. Kezdődött azzal, hogy Ratko Mladić önfejű, kiszámíthatatlan, vérszomjas, rasszista főparancsnok kihívást intézett az egész világ ellen. Ostromgyűrűbe vonta Srebrenicát, az ENSZ által védett övezetnek nyilvánított térséget. A város elfoglalása után iszonyatos vérfürdőt rendezett. Ezúttal ne merüljünk el annak feszegetésében, miként történhetett meg, hogy Európa, a világ szeme láttára férfiak és fiúk tízezreit lemészárolhatta. A kémholdak adatainak, a különféle nemzetközi szervezetek terepi megbízottjainak, az álcázott hírszerzőknek, a holland alakulat napi jelentései alapján a világ katonailag legerősebb országainak vezérkarai tudatában voltak a fenyegető veszélynek. Figyelemmel kísérték a csapatok, a kotrógépek összevonását, a foglyok fogva tartására szánt épületek kiürítését, a tömegsírok kiásását, mégis tétlenek maradtak, semmit sem tettek az Európa lelkiismeretét mind a mai napig megterhelő vérfürdő meggátolására.
A már négy éve szüntelenül ágyúzott Szarajevóban 1995 augusztusában újabb vérengzést követtek el: a város központjában, a Markale piacnál aknagránátok csapódtak be. Az ENSZ megfigyelői a szerb hadsereget tették felelőssé az esztelen tömeggyilkosságért. Betelt a pohár. A NATO megindította többnapos légitámadásait, cirkálórakétákat is bevetett. A légi csapások meggyengítették az egyébként is demoralizált szerb haderőt. Ezt használták ki a muzulmán és horvát csapatok, és összehangolt hadműveletükben néhány nap alatt Bosznia területének felét ellenőrzésük alá vonták. Mladić katonái fegyvereiket eldobálva ellenállás nélkül adták fel hadállásaikat.
A bosnyák–horvát csapatok mindössze 18 kilométernyire álltak Banja Lukától. Elsősorban az Egyesült Államok erőteljes nyomására leállították a hadműveletet. Ha ugyanis Banja Luka elesett volna, a menekültek áradata elözönli Vajdaságot, s újabb tűzfészek keletkezik.
Valahogy így történt. Az egyik tábor emlékezete másképpen rögzítette. Az emberi emlékezés természetében rejlik, hogy megpróbál megszabadulni minden feleslegestől, és csupán azt tartja meg, ami a később bekövetkezett események fényében a legfontosabbnak látszik – vélekedett Milovan Đilas. Az előbbiekhez hozzáfűzte: de ez egyben gyenge pontja is, mert elfogult lévén, az elmúlt valóságot akaratlanul is a jelen szükségleteihez és a jövő reményéhez igazítja.
Azon is mélyen el kellene gondolkozni, milyen a jövője a még mindig ellentétek garmada terhelte országnak, ha egy évfordulót egyesek fényes győzelem eredményének, mások pedig a népirtás következményének minősítenek.
