Milošević a börtönből minden reggel felhívta feleségét, Mira Markovićot. Nehezen értelmezhető kettőjük kapcsolata. Milošević mesterkedett egész népével, de nem volt semmilyen befolyása a feleségére; éppen ellenkezőleg, ő állt pillanatnyi lelkiállapotának, érzésvilágának, hangulatának hatása alatt, olvasható a hágai börtön főnökének egy amerikai diplomatához címzett 2003-as bizalmas jelentésében.
A lélekbúvárnak felcsapott fegyházigazgató feljegyezte azt is, ha a hágai rab elvétve ellen mert szegülni, akkor felesége azzal a megjegyzéssel fogadtatta el vele nézetét, hogy elkerülhették volna a kellemetlen következményeket, ha idejében hallgat rá.
Ennél a pontnál meg kell állnunk. Vajon mire gondolt Mira Marković, amikor arra célzott, hogy férje más utat is választhatott volna? Mivel eddig nem került elő hiteles okmány, feltehetően azt kívánta Milošević tudomására hozni, miután az elnökválasztásokon Vojislav Koštunica megelőzte, s a hadsereg és a rendőrség elfordult tőle, hogy a halogatás, a fegyveres ellenállás megszervezése helyett tüstént menekülnie kellett volna külföldre. Éspedig Oroszországba, mint ahogyan fiuk, Marko tette az októberi események utáni napokban, majd Mira Marković is közvetlenül a Zoran Đinđić miniszterelnök elleni gyilkos merénylet előtt.
Visszakanyarodva az írországi börtönök igazgatásában gazdag tapasztalatot szerzett igazgató feljegyzéseire, úgy vélte, hogy nem élvezték Milošević bizalmát a védelmét előkészítő munkatársai. Csak felesége tájékoztatását, stratégiáját fogadta el, csak ő vigasztalhatta meg, lelkesíthette, hogy ne süllyedjen el a depresszió hínárjában. Csak ő buzdíthatta, hogy tartson ki a törvényszék elleni harcban, amelynek diadalmas befejezésében egyikük sem kételkedett.
Ismét egy rövid kitérő: mire alapozták derűlátásukat? Nehezen adható ésszerű válasz. Ha egyáltalán adható.
Ott tartottunk, hogy az állandó stresszhelyzet miatt Milošević vérnyomása az egekig szökött, s ez veszélyeztette az életét. A szakemberek azt tanácsolták, tegyék lehetővé, hogy Mira Marković meglátogathassa a fogdában. Ehhez a holland kormány is hozzájárult, s hatályon kívül helyezték a nemzetközi elfogatóparancsot. A házaspár ismét élvezhette az együttlét örömeit. A börtönigazgató e találkozót is kockázatosnak vélte Mira Marković labilis idegállapota miatt.
Szerbia több ideggyógyásza is foglalkozott a házaspár patologikus kapcsolatával. Szakvéleményükből néhányszor már idéztem, ezúttal hallgattassék meg egy újságíró. Slavoljub Đukić Političko groblje (Politikai vesztőhely) című könyvében úgy ítélte meg, noha Slobodan és Mirjana szokásai, gyermekeik, barátaik iránti viszonya eltért egymástól, e furcsa kapcsolat két eltérő világra emlékeztetett, ennek ellenére tökéletesen együttműködő párt alkottak, mintha két személy egy alakban forrt volna össze. Olykor eltérő úton haladtak, mégis a korlátlan hatalom birtoklásának célja vezérelte őket.
Ha alkalmuk adódott, nyilvánosan is bizonyították kölcsönös szerelmüket, ezt azonban olyan módon tették, ami nem illett egy éltes házaspárhoz. Ölelgették, simogatták, puszikálták, babusgatták egymást, s ez a szemlélők egy részében viszolygást keltett. Slobodan Cicusnak, Macinak, Drágámnak, Kedvesemnek becézte feleségét, Mirjana pedig őt Kutyuskámnak, Kicsinyemnek, Hősömnek, Kedvesemnek szólította. A szerző egyik barátjának közlésére hivatkozva azt írta, amikor megjelent Mira Marković újabb könyve, Milošević, mint egy gyermek ugrált örömében, majd ezt mondta: „Cicus, emelem poharam könyved sikerére és arra, hogy örökkön-örökké szeress.”
Az előbbi szerző közlése szerint a belgrádi börtön sok mindent átélt őrei nem hittek a szemüknek. Nyalták-falták egymást, az egyik a másik kezét csókolgatta, majd Milošević lehajolt, s csókjaival árasztotta el felesége térdét.
Ennyi évvel Milošević halála után a közvéleményt vajon miért foglalkoztatják ismét egy dicstelen politikus börtönéveinek részletei? Egyszerű a válasz. Mert a WikiLeaks nyilvánosságra hozta a börtönigazgató bizalmas jelentését. Egyfelől. Másfelől pedig azért, mert – noha Milošević halott – szelleme tovább él. Egykori hívei, harcostársai felelősségteljes tisztséget töltenek be a kormánykoalícióban anélkül, hogy nyilvánosan elhatárolódtak volna elhunyt főnökük politikájától. Mi több, az egyik miniszter kabinetirodájának falán Milošević nagyméretű fényképe függ.
