Talán még a vak is látja, hogy itt lent-fönt, a délvidéki Vajdaságban, ahol Európa legzsírosabb termőföldje terül el, a mezőgazdaságban a magunk mögött hagyott alig fél évszázadban olyan és akkora változások mentek végbe, amelyeket még e vidék szépirodalma se regisztrált maradandó módon. Olyan szavak koptak ki a közbeszédből, amilyen például a kubikos, a napszámos, a részarató, a kaszakő tokmány, a nagygazda, a zsírosparaszt és még megannyi más hasonló. A múlt évszázad hajnalán már fel-felbukkantak ugyan a lóval vagy akár traktorral vontatott kenyérgabonát vágó gépek, de akkor még a kombájnokról, az aratócséplőkről errefelé nemigen álmodoztak, s amikor a szocializmus hajnalán megjelentek a határban, szokatlan, behemót alakjukkal nem csupán a mezei egereket és ürgéket riasztották el, de a pacsirták is meggondolták, énekük fölveheti-e a versenyt a kombájnok bömbölésével, arról nem is beszélve, hogy ezek az óriás, nagy teljesítményű masinák, hány addigi részarató szájából vették ki a kenyeret. És aztán jött minden sorban, ám mégis minden a maga természetes útján. A falvak megtorpantak, a városok megduzzadtak, a tanyák a földbe süppedtek, a pacsirták nem jöttek vissza.
Viszont a lerobbantott mezőgazdaság további mechanizációja nem torpant meg.
Ma már olyan óriástraktorok száguldoznak a kisbácska és Bánát aranykalászt lengető síkságain, amelyek bámulatba ejtik akár a legedzettebb idegzetű tévénézőt is. Hát még mikor megtudjuk, hogy ezek a gépek több száz lóerővel bírnak, s olyan kapcsolható eszközök párosulnak hozzájuk, amelyek egymagukban és egy időben szántanak, vetnek, boronálnak, hengerelnek, tehát komplett földmunkálást végeznek, miközben műtrágyát is szórnak, és amit egy füst alatt megcsinálnak, szépen el is gereblyézik. A néhai szegényparaszt vagy agrárproletár ősöktől származó újgazdag, az ezer hektáros farmok, az óriás, univerzális mezőgazdasági gép büszke és boldog tulajdonosa otthon ül a kényelmes, télen fűtött, nyáron hűtött szobájában, és böngészi a világháló híreit, mobiltelefonon kapcsolatot tart a szántó-vető traktorvezetővel, aktuális utasításokkal látja el, végzi mindennapi munkáját, ahogyan azt a rend megkívánja. A traktorvezető napszámos munkáját sokban megkönnyíti az a körülmény, hogy nem kell a tanyaromokat kerülgetnie, mert azokat már eltakarították, a lombosodó ipari parkok pedig a fő közlekedési útvonalak mentén virágzanak a környező falvakban rekedt munkanélküli ifjak kenyérkereseti éhségüket kielégítendő. Sóvárogva várják a japán vállalkozót, aki több munkahelyet helyezett kilátásba épülő mobiltelefont gyártó üzemének beüzemeltetésére. Ha ezek az ifjak történetesen száz évvel ezelőtt születnek ezen a tájon, kubikosok, napszámosok, részaratók, falverők lettek volna. Így ma, ipari munkásokká válhatnak, ha az a ferde szemű betartja a szavát. De valószínűleg betartja, mert a maroktelefon iránt környezetünkben is óriási az érdeklődés, amit délelőtt megvásárolunk, délután dobhatjuk is el, és el is dobjuk, mert az új sokkal „kézenfekvőbb”, mint az előző volt, egyik napról a másikra műszaki hulladékká minősül.
