Bokros Lajos , a Magyar Köztársaság egykori pénzügyminisztere, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) európai parlamenti képviselője a Közgazdász Egyesület szabadkai ülésének vendégelőadójaként szombaton Szabadkán járt. A közgazdaságtudományok doktora előadása után lapunk kérdéseire adott választ.
Előadásában kihangsúlyozta, hogy a gazdasági-pénzügyi válság a kormányok kudarca volt. Mivel indokolná kijelentését?
– Ha a gazdasági-pénzügyi válságot a világgazdaság egészének szempontjából vizsgáljuk, akkor a történtek után levonhatjuk a következtetést, hogy a pénzintézeteket, befektetési bankokat és biztosítási társaságokat nem szabad felelős állami szabályozás nélkül hagyni. Ezek az intézetek a határtalan kockázatvállalásban érdekeltek, és mivel nem saját, hanem az adófizetők, illetve a betétesek pénzét viszik vásárra, ezért nyugodtak voltak. Feltételezték, hogy szükség esetén az állam megmenti őket. Ez meg is történt, mondjuk az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a szövetségi költségvetés dollár-százmilliárdokat költött a pénzintézetek megmentésére, miközben a termelőszférában munkahelyek tízmilliói vesztek el, vállalatok mentek tönkre. A válság függvényében indokoltan beszélhetünk a kormányzatok kudarcáról. Ez elsősorban vonatkozik az USA-ra, Nagy-Britanniára, Izlandra. A pénzintézetek szinte mindenhol túl nagyra nőttek, nem álltak állami felügyelet alatt, és ez vezetett az összeomláshoz. A kapitalista gazdaság talaján meg kell találni azt az egyensúlyt, amely a gazdálkodási szabadság és az állami szabályozás között van, ez a helyes modell.
Megállapította, hogy Magyarországon és Szerbiában is meg kell teremteni a fenntartható gazdasági fejlődés alapjait és biztosítani annak fejlődését. Hogyan lehet elérni ezt?
– Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mivel a fenntartható gazdasági fejlődés számtalan tényezőtől függ. És azt is el kell mondani, hogy a két ország különbözőségei miatt nem alkalmazhatók ugyanazon intézkedések. Magyarországon a versenyképesség helyreállításának első követelménye az államháztartási reform. Ez jobb minőségű oktatást, alacsonyabb, ám szélesebb körben fizetett adókat, minőségi közigazgatást, kisebb állami vízfejet, és a korrupció megszüntetését jelenti. Szerbiában bonyolultabb és összetettebb a helyzet, mivel itt nem lehet az államot minden tekintetben túl nagynak és fejlettnek minősíteni, egy területen azonban mindenféleképpen. Szerbiában a munkavállalói közösség egyharmada állami alkalmazott. Ilyen aránnyal egy ország sem lehet fejlett, munkahelyet nem az államnak, hanem a magángazdaságnak kell teremtenie. Az állam mesterségesen felduzzasztott, vízfej-jellegű, valamint versenytorzító hatása miatt a közszférában megugrottak a bérek, ez pedig a magángazdaságra is kedvezőtlen hatást gyakorolt. A magángazdaságban a bérek sokkal nagyobb mértékben emelkedtek, mint a termelés. A szerb gazdaság ezekkel a bérekkel export szempontjából nem versenyképes. Az országban a termelékenység javítására, a technológiai fejlesztésre, gépesítésre és a technikai haladásra kell összpontosítani. Az államnak kisebbre kell zsugorodnia, mert egy ilyen jellegű állami foglalkoztatás minden egészséges kezdeményezést megfojt.
Szerbiában végéhez közeledik a privatizáció, amelyet a szakértők eredménytelennek értékeltek. A megvásárolt vállalatok jelentős része csődbe ment, vagy csak akadozva működik, az országba csak jelentéktelen mértékben kerül külföldi friss tőke. Ön miben látja ennek okait?
– Először is vegyük figyelembe a versenyágazathoz, vagyis a feldolgozóiparhoz, mezőgazdasághoz, a szolgáltatóipar azon részéhez tartozó vállalatokat, amelyek ki vannak téve az import versenynek, illetve amelyek maguk is exportálnak. Ezeknek a vállalatoknak az esetében már túl késő a privatizációt kárhoztatni, a végrehajtott folyamatot nem lehet visszacsinálni. Szerbia termelés helyett tíz évig háborúzott, ezek a vállalatok elveszítették technológiai versenyképességüket, még olyan termékeket sem tudnak előállítani, amelyet a szerb társadalom megvásárolna a felkínált áron. Ezeknél a vállalatoknál a feltőkésítésre, vagy a privatizáció második hullámára van szükség. A vállalatokat egy sürgős, esetleg külföldről származó tőke infúzióval kell lábra állítani, hogy végre elkezdjék az exportképes termelést. Mindezt pótlólagos tőkebevonásnak nevezhetjük, és ha a jelenlegi tulajdonosok hitel formájában sem tudják megoldani a tőkebevonást, akkor el kell adniuk a gyárat, vagy részvénytőke emeléssel fel kell hígítani a jelenlegi tulajdonosok részesedését. Ebben az esetben a vállalat vezetését át kell adni olyan tulajdonosoknak, akik hajlandók végrehajtani a szükséges technológiai fejlesztéseket és versenybe szálnak a külföldi befektetőkért. A még nem privatizált nagy közüzemi vállalatok esetében az a fő kérdés, hogy ki személyesíti meg majd a vaskezű vezetést és ki teszi rendbe ezeket a közvállalatokat. Az állam nem bizonyult erre képesnek. Az nem jelent megoldást, ha a politikumhoz túlságosan közel álló szerbiai mágnások szerzik meg ezeket a vállalatokat. A modern piacgazdaság az ellensúlyok egyensúlyára épül. Az állammal szemben kell egy olyan tulajdonos, aki csakis a hatékonyságban érdekelt. A nagy szerbiai közüzemeket illetően jobb megoldásnak tartom a magánosítást, az új tulajdonosnak pedig külföldről kellene érkeznie. Bár le kell szögeznem, hogy az államnál a magántőke nem feltétlenül jobb tulajdonos. Az a magántőke a jobb, amelyik képes szembeszállni azzal az állammal, amely egyébként elsorvasztja a magánkezdeményezést és adott esetben a magántőkét. Az a magántőke a jó, amelyik akár azzal a magántőkével is szembeszáll, amelyik korrupt alapon bekebelezte a szerb államot. Szerbiában végre el kell vágni az oligarchikus szálakat, amelyek bizonyos dúsgazdag szerbiai vállalkozók és az államvezetés között alakultak ki.
Szerbiát másképpen érintette a gazdasági-pénzügyi válság, ugyanis az itteni piac valamilyen formában még mindig a múlt század 90-es éveinek történéseit szenvedi. Melyek a szerbiai gazdasági rendszer legnagyobb hiányosságai? Szerbiai pénzügyminiszterként Ön milyen lépéseket tenne a gazdaság talpra állítása érdekében?
– Nemcsak a pénzügyminiszter intézkedésére van szükség, az egész kormány felelőssége óriási. Szerbia esetében is szükségesnek tartom a rendkívül kemény oktatási és egészségügyi reformot. Ez nem a pénzügyminiszter hatásköre, de a kormányfő és a pénzügyminiszter támogatása nélkül semmilyen oktatási vagy egészségügyi miniszter nem tudná végrehajtani ezeket a reformokat. A fő feladat tehát a kormányzaton belüli együttműködés megszilárdítása. A szerb költségvetés kicsi, a szerb költségvetés hiánya nem kiemelkedően magas, az állam adóssága alacsony, tehát nem a fiskális politika radikális reformjára van szükség. Az állami intézmények, iskolák, kórházak, minisztériumok, helyi önkormányzatok munkája hagy kivetnivalót maga után, nagyon gyenge szolgáltatást nyújtanak a társadalomnak. Ha az állam végrehajtja ezen területek reformját, ha nem gyakorol értelmetlen nyomást a munkaerőpiacra, és ha nem húzza az egekbe a béreket, akkor bekövetkezik a gazdaság erősödése. Az oktatás minőségének fokozásával, a vállalkozók piacra jutásának támogatásával, részleges állami garanciával támogatott hitelekkel, a külföldi vásárokon való megjelenés támogatásával, nyelvoktatással tudja az állam tartósan helyzetbe hozni azokat a magánvállalkozókat, akiktől munkahelyteremtés várható.
