Annak is van előnye, hogy valaki szabadságra megy. Ha éjjeli bagoly, úgy megnézheti, meghallgathatja azokat a műsorokat (ismétléseket?), amelyeket egyébként vadászni kell, mert hát ugye, nem ülünk egyfolytában a képernyő, a hangszóró előtt, s a „mi” műsorismertetőink csak azt közlik, mikor van a Való Világ, mikor lehet jósok jövendöléseit kérni, s a hevenyészett ismertetőből csak azt tudjuk meg, hogy 22 órakor lesz valamilyen játékfilm.
Nejem sem mentes a tévé bűvöletétől, de ő könyvekkel próbál harcolni ellene. Bevallom, nekem már évek óta nem marad erőm arra, hogy legyőzzem a (képzelt?) fáradságom, s bizony csak belekapkodok egy-egy irományba. Igazából nem merültem el semmiben, hanem régebben olvasott dolgokon rágódom, pedig szerényke kis fizetéseinkből még manapság is időnként utánozzuk őseinket, akik nem tudták úgy elképzelni egy-egy magyarországi kiruccanásukat, hogy ne térjenek haza könyvvel, könyvekkel.
Visszásság ez. Van új, de vissza-visszatérünk a régi gondolatokhoz. Fejtsük meg: vagy a már elolvasott művekben nem mélyültünk el egészen, vagy megöregedtünk, s úgy teszünk, mintha már nem lenne semmi új, nekünk már nem mondhat senki semmi érdekeset.
Mivel nem vagyok teljesen barom, ezen utóbbit kizárom. Mégis, a „kaptafám” mellett szeretnék maradni, így lerövidítem mondókámat
E műfaj talán a szakmánk csúcsa. „Zöld” korában mindannyiunk arra készül, hogy a jó mellett a visszásságokat is bemutassa, de csakhamar rájön arra, hogy a világ nem mindig „úgy” működik. Nem annyira egyszerűen, igazságosan, szűzen. Soha nem voltam annak a híve, hogy az olvasóknak írt sorok között kommunikáljam le a „nyomorunkat”, ám meg kell mondjam, a napokban látott B92-es műsor, amely az Insider nevű sorozatról szólt, letaglózott. Nemcsak azért, mert a leleplező riportok szíven szúrták a szerbiai maffiát, a hozzájuk kötődő „üzletembereket”, országunk leggazdagabb mágnásait, s nem utolsósorban a politikusokat (minden párt tagjairól szó volt!), hanem azért, mert a műsor készítői azóta is megerősített rendőri felügyelet alatt élnek, tehát nem „élnek”, hanem vállalták azt a sorsot, amelyet amerikai filmekben láthatunk. Csak épp a happy end hiányzik a mi történetünkből, hiszen a Balkánon nem felejtenek, s az Insider készítői immár soha életükben nem vehetnek teljes nyugalommal még egy liter tejet sem.
Tőlünk is az oknyomozó riportokat várják. A „felsőbb vezetés” meg az olvasó is, tehát nagyjából jogos a követelés, főleg ez utóbbi miatt, hiszen tudni akarjuk, kik vesznek bennünket körül. Higgyék el, vannak közöttünk tehetséges tollforgatók, akik még teljesen „szüzek”, tehát nem érhette őket semmilyen befolyás, s nem akármilyen ambíció fűti őket. A mi dolgunk nem az, hogy az országos szintű „összeesküvésekre” derítsünk fényt, hanem leszűkült pátriánkban nézzünk szét. Ott is van miről írni.
Nyomozzunk. A neve is mondja. „Nyomot” kell fogni, annak mentén elindulni, s a lehető legpontosabb módon feltárni az igazságot. A kérdés csupán az, fel vagyunk-e készülve az igazságra? Fel vagyunk-e vértezve arra, hogy a helyi „kiskirályok” milyen titkokat rejtegetnek? S ha igen, el tudjuk-e viselni azt? Felül tudunk-e kerekedni önmagunkon, s a folytonos mutogatás helyett a lényeges pontokra összpontosítani?
Mit tárjunk fel Önöknek? Vajon az érdekli a nagyérdeműt, hogy a szocialisták annak idején mennyit vettek el tőlünk? Vajon az, hogy a magyar önkormányzatok milyen manipulációkkal éltek? S vajon az-e, hogy a most egyelőre nagy sörényű lovon nyergelő demokraták mennyi pénzt és zsíros munkahelyen osztoznak? Netalántán az érdekli önöket, hogy a kiskirályok közül kinek mije van? Hogyan tudnak az említettek elszámolni az adóhivatallal? Kik azok, akik kiszolgálták (kiszolgálják) őket? Érdekli-e önöket, kik azok az orvosok, akik csúszópénz nélkül nem gyógyítanak? Miért nem tanítja az iskolában meg a tanár a tananyagra a gyereket, hanem inkább a saját magánórájára invitálja? Miért nem a diplomás kiválóságaink töltik be a munkahelyeket azok helyett, akiknek pártkönyvecskéik vannak? Miért mennek el a legjobb szakembereink, miért tartják átkosnak ezt a térséget (a i šire...)? Miért van önnek az állam által garantált minimumbér alatti jövedelme? Miért nem tudja megvédeni a munkás jogát senki sem? Miért nem állják az útjukat a „kvázibefektetőknek”, akik aprópénz fejében elherdálják a javainkat? Kik is veszik meg a termőföldjeinket, a gyárainkat? Lesz-e 20 év múlva nyugdíjunk?
Én ebben a szakmában (mármint az újságban írásnak) már vén csotrogánynak számítok. 17-18 éve untatom Önöket a különféle dolgokkal. Első látszatra nem sok, hiszen vannak tőlem sokkal tapasztaltabb, meg sokkal jobb tollforgatók is. Mégis: mutassanak egyet, aki ép bőrrel (értsd: éldegél még, tengeti életét) úszta meg azt, hogy a „demokráciában” a szél ellen pisil!
Pedig ezt várják el tőlünk.
Jogosan.
Sokat írtam a sportról, a sportolókról. Sokat írtam arról, milyen áldatlan helyzetben van ez az általam egyik legfontosabb dolog, nemes tevékenység a világon. Sokan igazat adtak nekem, sokan megfeddtek, sokan pedig fittyet hánytak minderre, mert nem a belpolitikai oldalakon jelent meg a kritika, a zokszó, s hát az újságot csak a megszállottak kezdik hátulról olvasni.
Azért érdekelne: mielőtt mi, mindannyian megbolondulnánk ettől a nagy fene „információszabadságtól”, kik azok a közéleti embereink, akik el merik mesélni a történetüket, mennybemenetelüket, poklukat és újra felemelkedésüket, kik mernék megmondani, honnan nekik a halandó ember számára mérhetetlen vagyon? Kik azok, akik most nyugodt lélekkel elszámolnának a közösségükkel, mielőtt még a (helyhatósági)választások szele meg nem csapott bennünket?
Tévedés ne essék: nem irigyeljük mi az elöljáróinkat. Csak a receptet kérjük.
