Most, hogy környékünkön, itt a város peremén, ahol bolyongok, mint abban a régi dalban, tehát falusiasan szólva, itt künn a juhszélen ismételten elszaporodtak a betörések, egyik ismerősöm adta elő az alábbi történetet.
De mielőtt továbbadnám Önöknek, elmondom: nemcsak professzionális betöréses tolvajlások harapódzanak el errefelé (miként, gondolom, fővárosunk jelesebb részeiben is), hanem a vandál betörések is, amelyek olyan formában nyilvánulnak meg, mint az üzletek kirakatainak a bezúzása, különösen pedig a bérbe adandó vagy eladásra kínált, üres üzlet vagy irodahelyiségek külső beavatkozás által való rombolása. Az éj leple alatt, bizonyos hajnali betyár bandák, feltehetően kótyagos fiatalok bulikból hazafelé tartva, rombolási ösztöneiket kielégítendő, törnek-zúznak. Ezúttal a kevésbé ártatlan falfirkálókat hagyjuk, hagyjuk őket már csak azért is, mert alig marad számukra tevékenységük kifejtésére üres, tiszta falfelület nem csupán a kültelkeken, lassan a belvárosban sem.
Térjünk azonban rá ismerősöm bejelentett történetére.
Történt vele, mint mindnyájunkkal minden nap, hogy kora reggel megcsörrent a telefonja. Persze az nem először történt meg vele. Szinte minden alkalommal ugyanaz, már megszokott „messziről” felismert női hang jelentette: minapi sorsolásukon ő és családja nyerte cégük tízezer dináros vásárlási utalványát, amit ma délelőtt tízkor itt és itt vehet át. Minden eddigi hasonló szöveg után ismerősöm szó és köszönet nélkül lecsapta a kagylót. Ezúttal azonban gondolt egyet. És máris közölte a hölggyel: rendben van, asszonyom, pontosan tízkor ott leszek az adott címen, de előre figyelmeztetem, hogy ha időközben megkísérlik feltörni a lakásomat, vigyázzanak, mert pórul járhatnak. Ugyanis a lakásom őrzését távollétemben, mint mindig, ezúttal is a nagynénémre bízom. Harcias természetű, vakmerő öreglány. És lőfegyvere van. Ennyit közöltem a nyereményt közlő hölggyel és letettem a kagylót. A „nyereményért” eszem ágába se volt elfáradni. Annyi „hasznom” mégis lett az egészből, hogy utána jó ideig nem jelentkeztek az ehhez hasonló csőbehúzók. Találmányomat minden hiszékeny polgártársamnak melegen ajánlom.
Ezen mosolyogtam magamban, amikor azon a soron andalogtam végig, ami még régi mivoltában tündöklik itt a város peremén. Valóban tündöklik takaros családi házaival, rendben tartott előkertjeivel. Meg-meg állva, egyik-másik előtt azon tűnődtem, vajon ezeket is „felkeresik” a nyereményhirdető betelefonálók? Könnyen megközelíthetők, az alacsony kerítés szinte tálcán kínálja a lehetőséget. A csábítás meglehetős. Igaz ugyan, hogy az ilyen családi házakban mindig lehet otthon valaki, ha más nem, hát egy négylábú éber házőrző.
S míg egy ilyen szép lak kerítése előtt ácsorgok, meggondolatlanul a jobbomat a rácsos kapu kilincsére tartva, egy ifjú ugrik elém feldúlt ábrázattal, vérben forgó szemmel üvöltve kérdi: tetszik? Be tetszene menni? Takarodjon a szemem elől, mert ha még egyszer itt látom ólálkodni... És még mielőtt fenéken rúgna, vagy lekeverne egyet (látom képes volna rá) undorodva morogja maga elé:
– Ez nem normális... Már a kilincset nyomta.
Lógó orral megyek tovább. Tolvajnak vélt?
