Úgy hírlik, hogy az év közepéig elkészül a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény. Állítólag mintegy 140 ezer ember várja vagyonának, örökségének visszaszármaztatását a szerb államtól, de a pénzügyminisztérium államtitkára máris azt nyilatkozta, hogy szó sem lehet és nem is lehetséges a vagyon eredeti formában történő visszaszármaztatása, mivelhogy szinte lehetetlen megállapítani az egykori vagyon mai értékét. A másik nyomós érv meg az, hogy az elkobzott vagyon visszaszármaztatása térdre kényszerítené az államot. A restitúciót szorgalmazó szervezetek viszont tényekkel alátámasztva állítják, hogy például az erdőknek mindössze 3 százalékát, a fővárosi építkezési területeknek 4 százalékát követelik vissza és ez nem akkora tétel, ami térdre kényszeríthetne egy államot. Más lapra tartozik a termőföldek kérdése. Ez esetben ugyanis az elkobzott területek 65 százalékát kérik vissza a tulajdonosok vagy örökösök, de ez esetben nem is kellene bonyolult számításokat végezni arra vonatkozóan, hogy mennyit kellene visszaadni: annyit ugyanis, amennyit elvettek, de az állam a jelek szerint erre nem nagyon hajlik.
Az előcsatlakozást megalapozó több kötegnyi válaszban, amelyet a napokban nyújtott át a kormány az Európai Unió illetékeseinek, szépen megkerülik a kérdést, azt mondván, hogy a Pénzügyminisztérium dolgozik az ügyön. Azt persze az EU sem kérte, hogy magyarázatot adjanak arra, miért ez a két évtizedes nyögvenyelős erőlködés a visszaszármaztatást illetően, amikor a privatizáció már rég lezajlott. Holott talán éppen ezzel kellett volna kezdeni. Ha nekik nem is, a hazai választóknak mindenképpen el kellene mondani, miért történt meg az, hogy a hazai privatizációból az ott dolgozóknak csak jó esetben volt annyi hasznuk, hogy kaptak némi részvényt, leggyakrabban annyi volt a fizetségük, hogy az eladásból megkapták elmaradt béreiket. Nekik illene választ adni, hogy az eladásokból befolyt pénz nagyobbik része, amely az állami költségvetést illette meg, ugyan hová folyt tovább és milyen csatornákon! Az EU illetékesei talán mégsem ülnek fel az afféle handabandának, hogy most már a Pénzügyminisztérium is foglalkozik az üggyel (húsz évvel a rendszerváltás után) és nem hiszik el azt sem, hogy egyedül Szerbiába jelent akkora gondot a vagyon visszaadása vagy a kárpótlás.
Érthetetlen az a dilemma, amit állandóan hangsúlyoznak, hogy azoknak, akiknek egy az egyben visszaadhatnák az elkobzott vagyont (például a termőföld esetében) azért nem teszik meg, mert más vagyontárgyak esetében ezt lehetetlen megtenni (például egykori gyárak esetében, hiszen azoknak értéke sokszorosára emelkedett), mert ez diszkriminációt jelentene ez utóbbiak esetében. Ez netalán azt jelenti, hogy eleve kevesebbet is akarnak adni az utóbbiaknak, mint amennyi megilletné őket? A dolgok hátterében mégiscsak az állhat, amit a visszaszármaztatási szervezetek hangsúlyoznak, hogy az állam nem is hajlandó visszaadni az általa elvett vagyont, mert ezt kívánják a politikai és bürokratikus érdekek. Az állam a számítások szerint nem is veszítene olyan sokat, hiszen adók révén úgyis behajthatná a neki járó részt, viszont tény, hogy az állami apparátus jelentős hányada esne el attól a lehetőségtől, hogy ténylegesen rendelkezzék a vagyon felett. Más szóval: csökkenteni kellene a bürokraták számát. Ez viszont már gondokat okozhatna a politikai vezetőségnek.
Az ország állítólagos térdre kényszerítéséről nekem minduntalan egy csúrogi ismerősöm szavai jutnak eszembe. A háború utolsó napjaiban ugyanis nemcsak elüldözték őket, hanem vagyonukat is elkobozták, és többnyire a helybeliek kapták meg azt. Mint mondja, azóta gyakran megfordult a szülőfalujában és egyáltalán nem tapasztalta azt, hogy a másoktól elvett vagyonból láthatóan meggazdagodott volna a település. Nem lettek gazdagabbak a másoktól elvett vagyontól, és az a meggyőződésem, hogy Szerbia sem lesz gazdagabb azzal, ha nem adja vissza saját polgárainak a korábbi államalakulatok által jogtalanul elkobzott vagyont.
