Az utóbbi évtizedekben a sportújságíróknak már kipállott a szájuk, annyit szajkózták azt, hogy a sportolóknak minden segítséget meg kell adni a felkészülésre, versenyeztetésre. Egy ország költségvetéséhez képest ugyanis viszonylag kevés pénzről van szó, hiszen a sportra szánt összeg sok helyütt még a bruttó két százalékot sem éri el, azt viszont nem lehet pénzzel mérni, mekkora örömöt okoznak sikereikkel az egész nemzetnek.
Valahogy így van ez Szerbiában is, abban az országban, ahol még mindig Koszovó a fő téma, ahol sorban hozzák a megszigorító intézkedéseket, amelyek sokszor nem a pénzügyi és gazdasági fegyelem megerősítésére szolgálnak, hanem népnyúzásra, mert a költségvetést folyamatosan fel kell tölteni, abból fizetik ugyanis a nyugdíjakat, s herdálják el nagy részét a mihaszna politikusok. Pedig, ez az ország még élen is jár abban a tekintetben, hogy a nemzetközi szinten is eredményes sportolóinak ún. „sportnyugdíjat” folyósít, amely szinte páratlanul szép gesztus az államtól, hiszen például Magyarországon csak az olimpiai érmekért dukál az életjáradék.
Egy kis túlzással garantálni merem, hogy vasárnap nem volt olyan szerbiai polgár, aki ne nézte volna meg Novak Đoković gigászi csatáját és győzelmét Rafael Nadal felett, majd ne kukkantott volna bele a pólósok szintén diadallal végződött Eb-döntőjébe, hogy aztán meg Belgrádra szegeződjön a figyelem, ahol a kézilabdázók próbálták megszerezni az ókontinens bajnoki címét. Ilyen páratlanul sikeres napja aligha volt a szerbiai sportnak, a hazai és világsajtó róluk zengett, s jó hírét vitték az országnak is, mert összességében egy igen sikeres Európa-bajnokságot szerveztek kézilabdában a szerbek. Kell is nagyon a pozitív kép a világ felé, mert tavaszra jó lenne már elnyerni az EU-s tagjelöltségi státuszt, s, ugye, az ország európai arcát mi sem mutatja ékesebben, mint egy ilyen rendezvény.
Ennek hozadéka meg a világ legjobb teniszezőjének nimbusza már megér minden pénzt, arról nem is szólva, hogy Újvidék, Niš, Versec és Belgrád mekkorát kaszált a több tízezer szurkoló idelátogatásából. Dörzsölték a markukat a kocsmárosok, a szállodások, a boltosok, kiváló lehetett a forgalmuk a benzinkutaknak és a szuvenírárusoknak, az újságok megnövelték az eladott példányszámukat, az állami televízió milliókban mérhette a reklámokból befolyt összeget, s ha a felsoroltaknak jól megy, úgy persze az államnak sem rossz biznisz az egész, főleg azért nem, mert az elmúlt két hétben a nép elfeledte minden búját-baját, nem a rideg valósággal foglalkozott, hanem a fellegekben járt, s nem a befizetetlen számlákról beszélt, hanem arról, mennyit is keres majd Đoković a bajnoki titulussal.
A Csipkerózsika-álomnak azonban gyorsan vége. Kivesszük a kezünket a biliből, s folytatjuk a robotot a megélhetésért. A vendéglátóiparosok az egy kávés vendégeknek is megörülnek majd, a sajtó kénytelen lesz a zűrös dolgokkal is foglalkozni, az állam meg további lépéseket hoz majd annak érdekében, hogy a megmaradt kis dinárt is kivegye a zsebünkből.
Mindez azonban nem változtat az írás eleji megállapításon, hogy a sportolókat minden erőből segíteni kell. A politikumnak és a gazdaságnak egyaránt. Elmúltak ugyan azok a régi szép idők, amikor a szocialista országokban prioritást élvezett a sport, mert az tükrözte a világba az államról kialakítandó, sokszor hamis képet, de ezeket a költségeket olyan kiadásnak kell tekinteni, amely gyerekeink egészséges életmódját szolgálja.
Szűkebb pátriámban a közelmúltban a vezető politikusok elutasították a sportolók azon kérelmét, hogy egy picit növeljenek az ágazat támogatásán. A költségvetési egyensúly nem engedélyezte mindezt, de azt igen, hogy rá egy hónapra ugyanazok testületileg megemeljék a saját fizetésüket. Na kérem, ez a különbség a sportsikerekben gazdag ünnepek és a mindennapok között!
