Svetozar Čiplić, emberi jogi és kisebbségügyi miniszter a héten meglátogatta az országban működő nemzeti tanácsokat. Szabadkai megállója alkalmával a minisztert a választói névjegyzék összeállítása körül kialakult fennakadásokról, az állandó jelleggel megismétlődő magyarellenes, erőszakos kilengésekről, és más, nem szigorúan a magyar közösséget érintő, ám a miniszter hatáskörébe tartozó témákról kérdeztük.
Eddig megközelítőleg 124 ezer személy kérvényezte a feliratkozást a magyar választói névjegyzékre, az önkormányzatok viszont mintegy 90 ezer végzést készítettek csak el. Lassan közeledik március 9., amikor lezárják a választói névjegyzékeket, és a feliratkozott személyek számának függvényében eldől, hogy melyik nemzeti kisebbségi közösség választhatja meg nemzeti tanácsát közvetlen módon. Előfordulhat-e az, hogy technikai fennakadások, az önkormányzatok lassú munkája miatt egyesek a kérvény átadásának ellenére sem kerülnek fel a választói névjegyzékre, ezzel csökkentve a közvetlen választás lehetőségét?
– A magyar közösség az egyetlen, amely már átadta a közvetlen választáshoz szükséges számú kérvényt. Tény, hogy a minisztérium tavaly a folyamat kezdetén minden helyi önkormányzatban két személyt hatalmazott fel a kérvények feldolgozására. Időközben kiderült, hogy ennyien nem tudják kellő ütemben feldolgozni a kérvényeket. Az MNT elnökével két dologban egyeztünk meg. Az első megállapodás mindegyik nemzeti kisebbségi közösséget érinti: minden, március 9-ig beérkező kérvényt figyelembe veszünk, függetlenül attól, hogy ezeket sikerült-e feldolgozni, vagyis az átadott kérvények száma is döntő lesz a nemzeti tanácsok megválasztásának módját illetően. Valamint abban is megegyeztünk, hogy a sok kérvény feldolgozásával nem boldoguló önkormányzatokban növeljük az ezzel megbízott alkalmazottak számát. Tehát nem fordulhat elő, hogy valamelyik nemzeti kisebbségi közösség az adminisztrációs feldolgozás lassúsága miatt elesik nemzeti tanácsának közvetlen megválasztásától.
Kijelentette, hogy azért Szabadkán kezdte szerbiai körútját, mert a városra mint a multietnikusság, a multikulturalizmus és a tolerancia szimbólumára tekint. Ugyanakkor tavaly ebben a városban is több alkalommal támadtak meg magyar fiatalokat, brutálisan megverték őket. Nemzeti alapon történő támadások nemcsak Szabadkán, hanem más vajdasági városokban is vannak. Kisebbségügyi miniszterként Ön értesül ezekről az esetekről? Módjában áll bármilyen módon megfékezni az ilyen jellegű támadásokat, illetve mi lenne a helyes megoldás a nemzeti alapon történő támadások visszaszorítására?
– Azokon a településeken, ahol sok különböző nemzetiségű ember él együtt, ott sajnos a különbözőségek miatt gyakrabban fordulnak elő nemzeti alapon történő támadások. A tolerancián, a toleráns társadalmon dolgozni kell. A toleranciát nem lehet megtanulni. A tolerancia olyan érték, amelyet sajnálatos módon gyakran elnyomnak. Minden olyan támadást, amelyet a másság el nem fogadása vált ki, el kell ítélni. Egyik nemzet sem támadhatja meg a másikat, ez nem elfogadható. Még a családban kell megtanulni elfogadni a másságot, illetve minden embertársunkat. Az állam, a kisebbségügyi minisztérium, vagy akár az MNT, illetve bármelyik más nemzeti tanács csak példamutatással próbálhat meg hatni az intoleráns emberekre. Emellett az államnak az a feladata, hogy fellépésével megleckéztesse a támadókat. Nagyon fontos a rendőrség, az államügyészség és a bíróságok gyors, hatékony eljárásmódja. Természetesen az is előfordul, hogy ezek a szervek megfelelően járnak el, a támadók elnyerik büntetésüket, egyes személyekből azonban még így sem lehet kiirtani a másság iránti gyűlöletet. Ezek az emberek az újbóli büntetéstől tartva talán soha többé nem támadnak meg senkit, de továbbra is intoleránsak maradnak a másikkal szemben. Az intoleranciát egy fiatalnak valahol meg kellett tanulnia, nem ezzel a betegséggel született. A probléma gyökere tehát a családban keresendő. Másrészt a kommunikáció hiánya is fokozza a feszültséget a nemzetek között. Ha nem beszélsz a másikkal, akkor nem ismerheted meg és idegennek tekinted. Ha viszont párbeszédet kezdesz az ismeretlennel, akkor rájössz, hogy ő nem is annyira más, esetleg még a barátod is lehet. A toleranciát tanítani, az intoleráns embereket viszont gyógyítani kell. Ezért a probléma megoldásának gyökerét is a családokban, majd később az iskolákban kell keresni. Sajnos az állam semmilyen intézkedéssel nem tudja kárpótolni azt, amit a szülők, a család elrontott gyermekeik nevelésében. Szerbia gazdag: 28 különböző nemzeti kisebbség él országunkban. Nekik sikerült beolvadni a társadalomba, annak szerves részévé válni, ugyanakkor nemzeti identitásukat is sikeresen megőrizték. Ettől gazdag országunk, és többek között én is ezért szeretem Szerbiát. Hiszem, hogy a nemzeti alapon történő támadások szinte teljes mértékben megszűnnek, amint Szerbia az Európai Unió tagja lesz. Ugyanakkor nem szabad azt hinni, hogy az EU mindenre megoldást ad, az unió nem mindenható gyógyszer. A tolerancia megtanulása társadalmunkban hosszú folyamat lesz. Ehhez a témához kapcsolódóan szeretném megemlíteni, hogy az MNT elnökével megbeszéltük: hamarosan meglátogatjuk a közelmúltban nemzeti alapon bántalmazott temerini fiatalembert, szeretnék elbeszélgetni vele és családjával.
Ha már a másság elítélésénél tartunk, tavaly szeptemberben radikális jobboldali csoportosulások fenyegetése miatt nem sikerült megszervezni a szerbiai LGBT közösség Büszkeség Napi Felvonulását. Azóta meglehetősen nagy csend lengi körül a témát. Szerbia az az ország, ahol a jövőben sem kerülhet sor erre a rendezvényre?
– Először is szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint tavaly a szervezők is tévedtek, méghozzá akkor, amikor nem fogadták el a kormány ajánlatát, hogy a Köztársasági Palota (az egykori Szövetségi Palota) előtti téren tartsák meg a rendezvényt. Az alábbi döntés miatt pont a fenyegetők bújhattak a győztes ruhájába. Az említett helyszín lett volna a legbiztonságosabb a résztvevők, a város és annak polgárai szempontjából is. Ha az LGBT közösség a Köztársasági Palotájához hasonló, nagy tekintélyű helyszínen tartotta volna meg felvonulását, akkor a szélsőséges csoportok a megalázottak szerepébe kerültek volna. Sikerült volna megalázni azokat a konzervatív erőket, amelyek Szerbiát több évtizeddel szeretnék visszaterelni a múltba. Mindez azonban már elmúlt, a jövőbe kell nézni. A közelmúltban több LGBT civil szervezet képviselőjével is tárgyalóasztalhoz ültem és az idei felvonulás megszervezésének részleteiről beszélgettünk. Egyetértettünk abban, hogy idén időben kezdjük meg felkészíteni a társadalmat a rendezvényre. És azt is megbeszéltük, hogy a felvonulás népszerűsítése mellett különböző kampányokkal próbáljuk meg élhetőbbé tenni Szerbiát az LGBT-közösség számára. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatnom, hogy eddig még egy szervezet sem vállalta magára a szervezést. Hiszem, hogy idén lesz Büszkeség Napi Felvonulás, de ezt senki más nem szervezheti meg, csakis a szerbiai LGBT közösség. Az állam nem lehet helyettük a szervező, az állam csak a biztonságukat garantálhatja.
A rendőrség, vagy az állami közigazgatás etnikai összetétele még mindig nem eléggé tarka, ez tény. Az emberi jogi és kisebbségügyi minisztérium tervezi-e különböző programokkal fokozni különböző állami szervekben, intézményekben a kisebbségi munkatársak számát?
– A Belügyminisztériumhoz hasonló fontos állami szervek számos programmal igyekeznek növelni nemzeti kisebbségi alkalmazottaik számát. Különösképpen a vegyes etnikai közösségekben lenne fontos, ha a rendőrségnél mindegyik nemzeti csoport tagja munkát vállalna. Itt ismét a toleranciát említeném, mivel legjobban egy toleráns rendőrség tudja fokozni a társadalom toleranciáját és megőrizni adott közösségekben a békés együttélést. Tudom, hogy a belügyminiszter még mandátuma lejártáig jelentős mértékben szeretné megvalósítani a részletezett feladatot. Egyes nemzeti kisebbségek képviselőivel viszont az a gond, hogy egyszerűen nem akarnak a rendőrségnél dolgozni, ez kifejezetten vonatkozik a romákra. Ezekben az esetekben nem lehet mást tenni, mint tiszteletben tartani az egyén szabad döntését, mivel senkire sem lehet rákényszeríteni olyasmit, amit nem szeretne, csak azért, mert valamelyik nemzeti kisebbségi közösség tagja. Azt is szeretném kihangsúlyozni, hogy az állami közigazgatásban minden szerbiai polgár ugyanazon feltételek mellett kaphat munkát. Számos nagyobb nemzeti kisebbségi közösség, mint a magyarok, szlovákok, románok, könnyen megfelelnek ezeknek a feltételeknek. Ugyanakkor más nemzeti kisebbségi közösségek egyszerűen nem rendelkeznek az állami közigazgatásban igényelt szakkáderrel.
Az emberi és kisebbségi jogok megvalósulását illetően Ön szerint Szerbia milyen fényben tűnik fel a világ előtt?
– Ezt a témát illetően Szerbia szerintem vezető szerepet tölt be a régióban, ehhez legnagyobb mértékben a nemzeti tanácsokról szóló törvény járult hozzá. A szóban forgó jogszabályozásra vonatkozólag számos dicséret érkezett az unióból. Újabb nagy próba előtt áll most Szerbia, amikor a törvényt alkalmazni kell, de szerintem e tekintetben sem okoz majd csalódást az államvezetés. E miatt a törvény miatt Szerbia jóval nagyobb tekintéllyel áll a világ előtt.
