A hivalkodást, a pompát, az öntömjénező szónoklatokat, még az ünnepélyességet is mellőzve emlékezett meg a Demokrata Párt megalakításának 19. évfordulójáról. Elgondolkodtató. Írhatjuk ezt a helyzet, a közállapotok súlyosságát méltányoló szerénység javára, de félő, hogy ezzel megrekednénk a külsőségnél, a látszatnál. Az is mélyebb elemzést igényel, miért csak mellékesen hangzott el, hogy valójában e politikai csoportosulás újbóli életre keltését idézték fel, miért nem tekintették lényegesnek, hogy legalább egy mondat erejéig adózzanak dicső elődeik érdemeinek.
A két világháború közötti időszakban ugyanis az 1919-ben Szarajevóban alapított Demokrata Párt a parlamenti demokrácia értékrendjét, a népek, vallások közötti egyenrangúságot hirdette, s a királyi Jugoszlávia legerősebb politikai csoportosulásává fejlődött. Első vezetője Ljubomir Davidović, aki később egyben a nemzetgyűlés elnöke és Belgrád polgármestere. Alapító tagjai közé egyaránt tartoztak szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, olyan neves személyiségek, mint Jaša Prodanović, Vojislav Veljković, a közelmúltban elhunyt Desimir Tošić, az akkor gimnazista, később elismert alkotó, Borislav Pekić, Svetozar Pribičević.
Az utóbbi azt vallotta, hogy az olykor lappangó, olykor kiéleződő horvát és szerb viszály kizárólag a horvátországi szerbek és Zágráb közötti tárgyalással és megállapodással csillapítható. Úgy vélte, hogy Belgrád céljainak elérésében eszközként használja ki a horvátországi szerbeket, s ha zsarolása sikerrel járt, magára hagyja, s kiszolgáltatja őket a horvát nacionalisták bosszújának. A mai történészek közül nem kevésnek az a meggyőződése, hogy a horvátországi szerbek nem kényszerülnek szülőföldjük elhagyására, ha olyan bölcs vezetőjük lett volna, mint Pribičević.
A jugoszláv államközösség híveiként a demokraták szembeszálltak a nacionalizmussal, ám ellentétben a mai írók, akadémikusok egy részével, nem más népek, felekezetek soraiban ismerték fel, hanem saját udvarukban söprögettek. Davidović utódja, Milan Grol a túlfűtött nacionalizmust a demokrácia sírásójának tekintette, rendkívül kártékonynak minősítette Draža Mihailović csetnikmozgalmának ideológiáját. Úgy vélte, hogy a középkori nacionalizmus, a maradi nézet, más közösségekkel szembeni brutalitás a partizánok táborába hajszolja a nem kommunista meggyőződésű értelmiségieket, a nem a vérben és rögben gondolkodókat.
Az előbbi nézetükkel összhangban a demokraták vezetőinek egy része az emigrációból hazatért, s belépett Tito ideiglenes kormányába, amelynek alelnöke Grol lett. Mindössze néhány hónap alatt felismerte, hogy a kommunisták nem a demokrácia hívei, választási csalással egyeduralomra törekszenek, üldözik a másképpen gondolkodókat. Szakított velük, külföldre távozott, pártját pedig betiltották.
Az 1990-ben újraalakult Demokrata Párthoz meglehetősen vegyes társaság csatlakozott, soviniszták, uszítók, a Nagy-Szerbia tűzzel-vassal való létrehozásának, különféle zavaros elméletek hívei is. Az egymást kizáró gondolkodásmód, eszmeiség, világnézet okozta a többszörös pártszakadást.
A mai Demokrata Párt arculatát Zoran Đinđić alakította ki. Tragikus halála után Boris Tadić lépett örökébe. Mint demokratának, mellének szegezhető a kérdés, hol is tart ma Szerbia? Választási ígéretéhez híven közelebb került-e a világhoz? Vajon Szerbia és kormánya megbékélt-e azzal, hogy négy vesztes háború után gyökeresen megváltozott a helyzet a térségben? Vajon tőle telhetően megtett-e mindent, hogy Koszovó kérdésében éles határt húzzanak a mítoszok, egy nép történelmi emlékezete és a realitás között?
Vajon élet- és határozatképes-e ez a heterogén kormány? Képes-e megbirkózni az újabb kihívásokkal, a válsággal?
Ha tévúton halad, nem kerülheti el Koštunica sorsát.
