Megdöbbentő, vészjósló események egymást követve gyorsan peregtek az utóbbi időben a köztársasági parlamentben, s már az is gondot okoz, mivel kezdjük az okok kutatását. Talán azzal, hogy a köztársasági választásokon egyetlenegy csoportosulás sem szerzett annyi szavazatot, hogy kormányt alakíthatott volna. Hosszú vajúdás, alpári alkudozás után egymástól teljesen eltérő értékrendszerű, eszmeiségű, nézetű pártok kötöttek alkut, s ennek következménye, hogy életképtelen, összetákolt kormány alakult, amely eddig nem bizonyította képességét a súlyos helyzet megoldásában.
Vagy talán azzal kellene kezdeni, hogy a radikálisok nem békéltek meg, hogy kiszorultak a hatalom gyakorlásából, s ezt önnön népükön, saját választóikon bosszulják meg a képviselőház munkájának megbénításával. Már akkoriban személyeskedéstől, viszálykodástól, rágalmazásoktól, sértegetésektől visszhangzott a patinás épület.
Tévesen azt hittük, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetnek a honatyák. Miután a radikálisok sorait megbontotta a torzsalkodás, és Tomislav Nikolić híveivel együtt kivált közülük, elszabadult a pokol. Külvárosi csapszék szintjére züllesztették le a legfelsőbb törvényhozó testületet. Az egykori eszmetársak átkozták még a másik őseit is, kiteregették a szennyest, olyan mocskos szavakkal illették egymást, olyasmiket vágtak egymás fejéhez, hogy a beavatatlan azt hihette, rémálom gyötri, hirtelen belecsöppent egy pornográf fércmű gyártásának kellős közepébe, s főhősei szövegének a fültanúja.
Vagy talán az előzmények mellőzésével, azzal kellene kezdeni, hogy a verbális erőszakot törvényszerűen fizikai leszámolás követi. Az is igaz, hogy a radikális képviselő okozta súlyos testi sértés nem új keletű e parlament legújabb kori történetében. Például Aleksandar Stevanović, a Szerbiai Kereszténydemokrata Párt nyugalmazott börtönőrből népképviselővé avanzsált tagja, szakszerűen letaglózta szocialista képviselőtársát. A csokornyakkendője miatt pincérnek gúnyolt Mikica Markovićot Branislav Vakić radikális képviselő, egykori öklöző egy csapással leterítette.
Az uszítást, a gyűlölet szítását, a fenyegetéssel párosult szóbeli erőszakot, az ököljognak a törvény fölé való helyezését és gyakorlását keskeny határ választja el a gyilkosságtól.
A királyi Jugoszlávia parlamentjében 1928-ban az ádáz vitában Puniša Račić radikális képviselő előrántotta pisztolyát, s kioltotta Stjepan Radićnak, a Horvát Parasztpárt elnökének és két képviselőházi párttársának az életét.
Mélységesen felhördültek a jobb érzésű emberek, a parlamentarizmus hívei az obszcén nyilatkozataival és viselkedésével hírhedt Velja Ilićnek, a demokrácia torzszülöttjének a parlament szószékéről elhangzott soviniszta nyilatkozata miatt, amellyel egy kisebbségi minisztert alacsonyabb rendűnek nyilvánított. Nem vitatva el a faji felsőbbrendűséget hirdető képviselő szónoklata miatt megdöbbentek jóhiszeműségét, csupán azt kérdezem, miért most, korábban miért nem döbbentek meg? Velja gazda ugyanis a politikai színtéren való megjelenése óta nem először adott hangot sovinizmusának: 1. a 2002-es évi elnökválasztások előtt kijelentette, hogy Koštunicára szavaz, mert szerb, s ez nem mondható el a másik jelöltről, Miroljub Labusról 2. Zoran Đinđić néhai kormányfő minisztereinek egy részét hazafiatlan bitangnak, külföldi bérencnek, hazaárulónak bélyegezte meg 3. Ausztráliában szerb bevándoroltak előtti beszédében felvetette a kérdést, mit keres a kormányban egy horvát 4. Belgrád polgármesternőjének leváltását követelte, mert férje mohamedán.
Itt tartunk. Szerencsére még nem kerültek elő a tőrök, pisztoly sem dörrent.
