Varga Imre
A Szerbia erős szövetségesekkel, vagy semleges országként című tanácskozást Nagybecskerek és Újvidék után a szabadkai Városháza dísztermében is megszervezte a Nemzetközi Biztonságpolitikai Intézet, társszervezője ezúttal a Vajdasági Magyar Szövetség volt. Varga Imre, a Magyar Köztársaság belgrádi nagykövete előadóként szólalt fel a rendezvényen, és többek között Magyarország NATO-csatlakozási tapasztalatairól szólt. A nagykövettel folytatott beszélgetésünk során elsősorban a csatlakozás előnyeire, és annak részleteire fektettük a hangsúlyt.
Szerbia egy határozat függvényében, katonai szempontból semleges ország. Milyen előnyei, illetve hátrányai származnak az országnak ebből, és meddig őrizheti meg Szerbia katonai semlegességét?
– Arról nehezen tudok érdemben nyilatkozni, hogy a Szerbia által – véleményem szerint – politikai értelemben deklarált katonai semlegességből milyen előnyei származnak az országnak, erről a szerb kormányt kell kérdezni. Viszont a kelet-európai térség országainak tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy a szóban forgó régió egyik országa sem képes egyedül garantálni saját biztonságát. Ez egyrészt az országok kis mérete, kapacitásuk korlátozott volta miatt van így. Másrészt pedig elég csak ránézni a térképre, és máris egyértelművé válik a válasz. Nyilvánvaló, hogy minden országnak a kollektív biztonsági rendszerben kell keresnie saját boldogulását. Mi ezt a tanulságot már nagyon régen levontuk a magunk számára, Magyarországon a Szerbiában most folytatott viták több mint 20 éve hangzottak el. Magyarország döntött, mint ahogyan hasonlóan döntött a térség összes országa. Szerbia kivételével szinte mindegyik kelet-európai állam eljutott addig a felismerésig, hogy szükség van a szövetségi rendszerhez való tartozásra. Én tehát csak előnyeit látom a NATO-csatlakozásnak. Egy kis ország, kis kapacitásokkal egy nagy közösségben jobban tud érvényesülni: saját értékeit hozzáteszi a közös tudáshoz, ennek függvényében pedig élvezheti a közösség teljes védelmét.
A NATO-csatlakozás ellenzői gyakran az anyagi vonzattal érvelnek, amikor arról igyekeznek meggyőzni a társadalmat, hogy Szerbiának nem kellene csatlakoznia a szóban forgó katonai szövetséghez, mivel az drága mulatság. Előadásában arról beszélt, hogy több mint 20 évvel ezelőtt ezek az érvek Magyarországon is elhangzottak, majd egy ennek függvényében elvégzett számítás rámutatott, hogy a semlegesség sokkal többe kerül, mint a NATO-csatlakozás. Kérem, részletezze az alábbi szempontot!
– Ennek a ténynek a megértéséhez nem kell nagy bölcsesség: ha egy katonai-politikai értelemben szigorúan semleges ország komolyan veszi semlegességét, akkor kizárólag saját forrásaira, kapacitására támaszkodhat, amikor kiépíti nemzetbiztonsági struktúráját, beleértve ebbe a hadsereget, annak felszerelését és ellátását. Ez az ország nem kérhet, nem vásárolhat másoktól, nem adhat el másoknak, tehát egy olyan ellátó hadiipart kellene kiépítenie, amelyre a lehetőségek nem biztos, hogy megvannak az adott országban. Magyarországnak ugyan volt hadiipara a NATO-csatlakozás előtt, de nem tudta teljes körűen ellátni az ország akkori – a mainál sokkal nagyobb – hadseregét fegyverrel, lőszerrel, egyéb kiegészítő felszereléssel. Egy komoly semlegesség azzal jár, hogy az országnak mindent magának kell gyártania, erre Szerbia sem képes, bár komolyabb hadiiparral rendelkezik, mint Magyarország, tehát Szerbiának szükség esetén ki kellene mennie a piacra. De ki ad el bármit egy olyan országnak, amely deklarálta semlegességét? Ha valaki minden oldalról maga akarja megvédeni országát, akkor az nagyon sokba kerül. Szerbiát hét ország veszi körül (ide nem értve Koszovót): képzelje el, hány laktanyát kellene fenntartani az ország minden pontján teljes készültségben az ország megvédése érdekében? Ilyen költségekről beszélünk, amikor a katonai semlegességről beszélünk. Egy szövetségi rendszerben kölcsönös biztosítékokkal védjük egymást.
Nagykövetként Szerbiában él, valamilyen módon tehát része a szerb társadalomnak, ugyanakkor mégsem teljesen. Mennyire tartja helyesnek a megállapítást, hogy a szerbiai médiumok félreinformálják a polgárokat, a társadalmat a NATO-csatlakozásról, annak előnyeiről? Egy felmérésből kiderült, hogy a megkérdezett szerbiai polgárok 96 százaléka nem támogatja Szerbia NATO-csatlakozását, ugyanakkor ezeknek az embereknek a 93 százaléka azt sem tudta megmondani, hogy mi a NATO. Mennyire okolhatóak ezért a szerbiai médiumok?
– Ezzel nagyjából-egészéből egyetértek, sőt, a témát még kibővíteném. A szerbiai médiumokban az Európai Unió előnyeiről, vagy magáról az unióról is igen keveset hallunk. Nagyon kevés nyilvános beszéd folyik ebben az országban az euroatlanti struktúrákról, ideértve a NATO-t is. Legalább a politikai-értelmiségi körökben kellene erről szót váltani. Az lenne a helyes, ha ezekről a kérdésekről minden szóba jöhető területen, tehát az egyetemeken, a társadalmi szervezetekben, a nemkormányzati egyesületekben őszinte vita és beszélgetés folyna.
Oroszország belgrádi nagykövete a közelmúltban kijelentette, hogy mivel a NATO-tagországok legtöbbje elismerte Koszovó függetlenségét, ezért Szerbia a csatlakozással szintén ezt tenné. Valóban így van ez: vagyis ha Szerbia csatlakozik a NATO-hoz, akkor automatikusan elveszíti Koszovót? És mennyire gátolja az orosz befolyás Szerbia NATO-csatlakozását?
– Azt, hogy mit mond az orosz nagykövet, nem kommentálnám. De egy meglepő dolgot mondanék: Oroszország a NATO együttműködő partnere. 2001-ben született egy olyan döntés, hogy létrehozzuk a közös NATO–Oroszország Tanácsot (NRC – NATO–Russia Council). Ez a testület létrejött, és munkája a következőképpen néz ki: olyan fórum, ahol az összes NATO-tagország és Oroszország egy asztal mellett ül egyenrangú partnerként, és konszenzus alapján dönt kilenc meghatározott témakörben. Ezek többek között a nemzetközi terrorizmus és szervezett bűnözés megfékezését, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását célozzák meg, de más kérdésekről is szó esik ezen a fórumon. Tehát az a nagy hírem van, hogy a NATO együttműködik Oroszországgal, és nem tekint mumusként a szóban forgó országra. Ezért nem találó, ha valaki Szerbiában a NATO kontra Oroszország érvet vonultatja fel. Ha Oroszország tud együttműködni a NATO-val, akkor miért ne tudna Szerbia is? Na de erről Szerbiának kell döntenie. Senki sem kényszeríti az országot a csatlakozásra. Hadd utaljak arra, hogy az euroatlanti struktúrákhoz való csatlakozás önkéntes! Ami Koszovó kérdését illeti, induljunk ki abból a premisszából, hogy a NATO és az EU tagállamai körülbelül 80–85 százalékban ugyanazok az országok. Ezeknek a tagállamoknak a döntő többsége elismerte Koszovó függetlenségét (természetesen nem mindegyik tagország). Másfelől: a NATO- és EU-tagságot, vagy a taggá válást illetően nem feltétel Koszovó függetlenségének elismerése. Ám amikor az EU-ba (vagy a NATO-ba) belép egy új állam, akkor az összes addigi tagállam – azok is, amelyek elismerték Koszovó függetlenségét – egyenként alá kell, hogy írják a csatlakozási szerződést az újonnan társuló állammal… A gondolatmenet messzire vezet, és azért ne szaladjunk a rúd elé, mert a csatlakozási szerződés kérdése ma még nincs napirenden.
