A magyarmajdányi Gulyás Lajos és felesége, az oroszlámosi születésű Csúcs Mária házastársakként már a 71. évet tapossák. Tavaly november 21-én volt a kegyelmi lakodalmuk, a hetvenéves házassági évfordulójuk, amikor is Bogdán József törökkanizsai esperesplébános adta áldását az idős párra.
Nagyon fiatalok voltak, amikor egybekeltek. Hogyan ismerkedtek meg?
– Mi, majdányi legények hétvégeken átjártunk Oroszlámosra. Télidőben voltak bálok meg színdarabok, és az egyik ilyen színdarab alkalmával ismerkedtem meg Máriával. Táncba hívtam, és nem is sokára, 1939. november 21-én egybekeltünk ebben a kis parasztházban, a szüleim házában, a nagyszobában tartottuk a lakodalmat. Nem volt valami nagy a szoba, de a rokonság és a zenekar is befért, aztán nekimentünk a küzdelmes életnek. Már hetven évet lehúztunk együtt. Amikor összeházasodtunk, még a 19 évet sem töltöttük be, mind a ketten 1921-ben születtünk. A feleségem néhány hónappal idősebb nálam, ő év elejei költés.
Mi hajtotta Lajos bácsit, hogy olyan fiatalon megnősült?
– Amikor összekerültünk, még élt az apám, itt laktunk a szülői házban. Én, a hét testvér közül a legfiatalabb, maradtam itthon, a testvéreim, nővéreim férjhez mentek, megnősültek, máshová vetette őket a sors. Amikor engem szült az anyám, valami történt a csípőjével, lesántult, nehezen tudott hajolni. A szobák földesek voltak akkoriban, nem futotta padlóra, és hamar felverte a port. Már csak én voltam otthon a gyerekek közül, hát rám maradt a szombati mázolás. Ráuntam. Gondoltam egyet, asszony kell a házba!
Megismerkedésünk után nem sokkal rábeszéltem Máriát, hogy jöjjön hozzám. Apámmal is megbeszéltem, hogy már pedig én asszonyt hozok a házhoz. Addig beszéltem, addig udvaroltam, míg beadta a derekát.
Mária néni, hogyan udvarolt a Lajos bácsi annak idején?
– Hát, beszélt mindenfélét, szépeket ígért, hogy majd együtt jó lesz nekünk. Néha még lódított is, de alapjában véve jó és törekvő ember volt mindig. Sokat küszködtünk a nincstelenséggel, de mindig megvoltunk valahogy – mondta szűkszavúan Mária néni.
– Apósom hamar megszeretett, jobban szeretett, mint a tulajdon apám. A bálokban muzsikált és megismert, látta, hogy hogyan viselkedem én a többi legény mellett. Hamar megkedvelt, nem is vonakodott hozzám adni a lányát. A bálban persze a lányokat az anyjuk gardírozta, szemmel tartották a lányok körül legyeskedő legényeket. Amikor hazakísértem a lányt, a kapuban még néhány szót válthattunk, kicsit néhány gyors csók és jó éjszakát. Nem volt akkoriban ilyen nagy szabadság, mint manapság. Már jegyesek, menyasszony meg vőlegény voltunk, de még akkor sem ülhetett közvetlenül mellém a választottam. Ilyen regula járta.
Miből éltek, ha még földjük sem volt?
– Annak idején még apám építette ezt a kis végházat a falu szélén, ahol most is lakunk, bár időközben kibővítettük. Anyám a lába miatt nem tudott minden munkát elvégezni, apám pedig az első világháborúban az olasz fronton elveszítette a bal karját. A szüleink, majd mi is a nagybirtokokra, a Simon-tanyákra jártunk dolgozni napszámba, kapálni, aratni, meg a jószággal foglalkozni. Tizenkét tanya volt a falu mellett. A Schwartzé volt, aztán meg gazdag gyálai szerbek vették meg. Úgy tudták megvenni a hatalmas birtokot, hogy a kisebb gazdáknak adtak 30-30 lánc földet, a két legerősebbnek meg egyenként 100-100 lánc jutott. Kastély is volt bástyákkal, de végül lebontották.
A földek gazdát cseréltek, mi maradtunk napszámosnak, szinte cselédsorsban éltünk. A falu apraja-nagyja, mi, majdányi szegények mind napszámba jártunk, néha tengelyig érő sárban, de menni kellett, reggeltől estig kellett dolgozni, nem lehetett lazsálni. A kukoricából minden negyedik kosár járt a munkánkért. Aratáskor meg, attól függően, hogy milyen volt a termés, tizedet kaptunk, de néha csak tizenketted jutott. Majd csak a második világháború után, 1946-ban kaptunk földek Titótól, fejenként egy láncot. Hárman voltunk akkor a családban, egy fiunk volt még akkor, így hát három lánc föld jutott. Apám már öreg volt, ő nem kapott földet.
A lányokat is dolgoztatták?
– Nem voltunk kímélve. Emlékszem, hogy az oroszlámosi téglagyárban, amely valami németé volt, akkoriban nagyon sok fiatal, még gyerek is dolgozott. Alig voltam 14-15 éves, de már jártunk vályogot verni, amiből aztán a téglát égették. Öten voltunk testvérek, apámmal és egyik testvéremmel reggeltől estig vertük a vályogot, nehéz munka volt, de valamiből meg kellett élni.
Azután, hogy Lajossal összekerültünk, továbbra is a nagygazdáknál szolgáltunk. Hét végén meg a házat kellett rendbe tenni, a menyecske nemcsak felmázolt, hanem minden szombaton bemeszelte a kemencét is. Fehérre meszeltük a kemencét, hamar elpiszkolódott, hát minden szombaton újrameszeltük.
Amikor már volt két tehenünk, a tejből túrót, tejfölt készítettem, a Lajos pedig hordta a tejhasznot Nagykikindára. Tíz évig piacoztunk a tejtermékekkel, még az orvosok is tőlünk vásárolták a túrót – emlékezett vissza Mária néni.
– Már több mint húszéves házasok voltunk, amikor a hatvanas években végre sikerült lovat és kocsit venni, tehenet tartottunk, és próbáltunk egyről a kettőre jutni. Amikor már saját földünk volt, foghagymát és fűszerpaprikát termesztettünk, de továbbra is jártunk a gazdákhoz dolgozni. Nappal a gazda paprikáját fűztük, a sajátunkat pedig este, lámpásnál, a padláson. A foghagymapucolás is rengeteg kézimunkát igényelt, de meg kellett csinálni azt is. Látástól vakulásig dolgoztunk, a kupecok meg kihasználtak bennünket, leverték a foghagyma árát, de oda kellett adni, ha pénzt akartunk.
A két fiunkat kitaníttattuk, mind a kettő mesterember. Az egyik, a fiatalabb, az István Adára került, sajnos már meghalt, az idősebb, a Lajos pedig Magyarkanizsán él, de már ő is nyugdíjas. A családnak nem kellett a föld, hát beadtuk a szövetkezetbe öregségi nyugdíjért. Hét és fél láncért havi 12 000 dinár nyugdíjat kapok. A szociális központból járnak ki segíteni. Tartunk még kecskét, baromfit, a kertben krumplit termelünk, és megvagyunk valahogyan. Tavaszra megellik megint a kecske, a szaporulatot levágom. A kecske tart ki bennünket, hogy még meddig, nem tudjuk – mondta a mai napig temperamentumos, egész életében a tenni akarástól vezérelt Lajos bácsi.
Életük nem volt felhőtlen, de együtt minden akadályt le tudtak küzdeni. Egy házasság sem múlik el kanálcsörgés nélkül, de ma már legfeljebb azon vitatkoznak, hogy melyik csatornát nézzék. Lajos bácsi a Mónikát akarja, míg Mária néni Joshi Bharatot szeretné látni.
