Akkor is úgy éreztem, ma is úgy érzem, feleslegesen költötték rám az adófizetők pénzét, mert csaknem tízkilós fegyveremről a kaszárnyai könyvtárból kölcsönzött szakkönyvekben azt olvastam, hogy elavult, mert lövedéke lepattan a harckocsik páncélzatáról. A bunkerek kilövésében hatékony, éppen emiatt szüntették be építésüket. Akkoriban már Albániában is kiürítették ezeket a sajátos erődöket, holott ez az ország a határhoz közeli sávba telepített nagyszámú betonfedezékével vált hírhedté.
A legénység élelmezése sem felelt meg a követelményeknek. A kalóriáról, a mennyiségről gondoskodtak, de az étrendről lemaradt a vitamindús táplálék, s ennek hiánya – ismét az ezzel foglalkozó szakirodalomra hivatkozva – állandó idegfeszültséget okozott.
Mint rangfokozat nélküli közlegényt, az a balsejtelem gyötört, ha – ne adjisten! – háborúba keverednénk, nem sok haszna lenne belőlem a hazának, mert a természet nem áldott meg olyan fizikai erővel és termettel, hogy harminckilónyi teherrel a hátamon alkalmas lettem volna valami dicső harci cselekményre.
Nem akarok én mást mondani, csak azt, hogy a hadfelszerelést nem egyeztették az egyén fizikai adottságaival. Egyszerűen azért soroltak be a kizárólag megtermett fiúkból álló nehézgyalogsághoz, mert egyetemi végzettségem alapján – nem alaptalanul – megelőlegezték a bizalmat, képes vagyok a politikai óra megtartására.
A soha véget nem érőnek tűnő szürke kaszárnyaélet idején önmagamban azon élcelődtem, helyes, hogy ennyire begyakoroltatták velünk a támadás és a védelem fortélyait, de e harci játékok mindig ugyanabból az irányból indultak, s mi lesz, ha az alattomos ellenség más oldalról csap le ránk? Azzal nyugtattam meg magam, hogy a bennünket követő nemzedékkel egy másik irányból induló hadművelet visszaverését gyakoroltatják be olyan szinten, hogy a kiszolgált baka, ha legmélyebb álmából is riasztják fel, élete végéig elhadarja a leckét.
Mielőtt még pihenjt vezényelnék önmagamnak, néhány mondat erejéig szólnék e nagyobb falunyi helyőrség sorsáról: 1991 forró nyarán horvát gárdisták néhány óra alatt bevették. Arra már nem emlékszem, melyik televízió sugározta a támadásról készült filmet, de arra már igen, hogy ismerősként üdvözöltem a bokrokat, a kisebb-nagyobb dombokat. A mesterséges tóval, pékséggel, áramfejlesztővel kiegészített kaszárnya nem állhatott ellen, mert a környező toronyépületekben megbújt lövészek miatt harcképtelenné vált: a tisztek és a katonák nem léphettek ki az udvarra, mert azonnal lelőtték őket.
Ésszerű a kérdés, hogy az előbbiekről miért csak most lehet szólni? Mert az a hadsereg nem állt polgári, parlamenti ellenőrzés alatt, sőt, még a politikai kérdésekben is kisajátította a bíró szerepét, önnön törvényei szerint élt, ellenséges cselekménynek, hazaárulásnak bélyegezte meg még a leghazafiasabb bírálatot is. Mint zárt intézmény, nem tűrte el a betekintést belügyeibe, s ezt azzal érte el, hogy a fegyveres erőket érintő összes kérdést katonai titoknak nyilvánította.
E hadsereg egy kizárólagos ideológiát szolgált, más világnézetet nem ismert el, mi több, üldözte a másképpen gondolkodókat. Miután e dédelgetett ideológia kudarcot vallott, összeomlásával magával rántotta a sírba őrzőjét, védelmezőjét is.
Az Európa negyedik hadseregeként számon tartott JNH dicstelenül leszerepelt Szlovéniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, végül Koszovóban. Semmit sem védett meg, még a polgári lakosságot sem, mindent lerombolt, még városokat is. Főszerepet töltött be a rablással, fosztogatással, nők megbecstelenítésével, gyermekek, aggastyánok lemészárlásával párosult kalandorháborúban.
A megdöbbentő az, hogy a gonosztettekkel gyanúsított, vagy már el is ítélt tisztek mindegyike akadémiát fejezett be az akkor még egységes országban. Külön tantárgyként tanulták, s sikeres vizsgát tettek a polgári lakosság védelméről szóló egyezményekből, a háborús szokásjogból. Ünnepélyesen felesküdtek, hogy oltalmazni fogják a védteleneket, a fegyverteleneket. Bármelyik táborba kerültek is, az etnikai tisztogatások részeseivé és végrehajtóivá váltak. Nem is egy közülük lelkesen szolgálta a tiszti esküjével ellentétes ordas eszméket.
Ennek a hadseregnek az útját vér, könny, szenvedés jelezte. Már előbb el kellett volna takarítani. Ha megkésve is, január elsejétől kizárólag hivatásos tisztek, katonák és önkéntesek tartoznak majd állományához.
Mielőtt még elindulna az előbbi irányba, el kell döntenie, kit tekint példaképének. Vajon azt a Vlado Trifunovićot-e, aki esztelenül nem áldozta fel katonáinak életét? Remélhetőleg teljesen elhatárolódik attól a Ratko Mladićtól, aki az egész világot megdöbbentette semmivel sem indokolható, nem menthető vérengzéseivel. Vajon mennyire eleven Apis szelleme, aki jelképezte a politizáló, a brutális királygyilkossággal uralkodócserét végrehajtó tisztet?
Bölcs személyek 1916-ban tisztán látták, hogy a Monarchia elveszítette a háborút. A békekötés égető szükségessége késztetett egy táborba számos kiemelkedő egyéniséget, például Apponyi Albertet, Andrássy Gyulát, Károlyi Mihályt. Részletkérdésekben eltért a nézetük, ahogyan Apponyi fogalmazott: „nem érzem magam olyan szerencsés helyzetben, hogy elfogadhatnám Károlyi Mihály véleményét”.
Önmagamat sem érzem olyan szerencsés helyzetben, hogy világosan látnám, milyen is lesz e hivatásos hadsereg.
Mentségemre csak azt hozhatom fel, közlegényként vonultam be és szereltem le.
