Hat évvel ezelőtt eminens személyeknek égett a talpuk alatt az anyaföld, s útra keltek az addig annyira gyűlölt, megvetett nagyvilág felé. Távozott szőrmével ékesített télikabátjában, viruló virágszállal a hajában Mirjana Marković, Milošević felesége. Híveinek, tanítványainak népes tábora kísérte ki Vojislav Šešelj radikális vezért, hogy erélyes dörömbölésével bebocsátást nyerjen a hágai börtönbe. Elutazása előtt azt ígérte, hogy pörölycsapásai után kő kövön nem marad a nemzetközi törvényszéken. Mondta azt is, hogy Szerbiában bokáig gázolnak majd a vérben.
Mintha a föld nyelte volna el, eltűnt nagyszámú egyén, közöttük Jovica Stanišić, a titkosrendőrség megbuktatott vezetője, de továbbra is nagy befolyású alak. Illegalitásba vonult Franko Simatović Frenki, a különleges rendőrosztag, a hírhedt vörössapkások gárdájának megalapítója. Tomislav Nikolić nem bújt el, nyilvánosan fenyegetőzött, azt üzente Zoran Đinđić miniszterelnöknek, hogy halála előtt Titónak is fájt a lába.
Az már teljesen megmagyarázhatatlan, akiknek hivatali kötelességük lett volna éberen ügyelniük egy törvényes kormányfő biztonságára, nem figyeltek fel egyesek utazási lázára, mások elrejtőzködésére, a baljós jóslatokra, s nem is kutatták esetleges összefüggésüket, azt, mi forrong a háttérben.
Šešelj reptéri jövendölése nem vált be: nem tört ki polgárháború, s nem is zúzta szét a bíróságot sem. Annyit elért, hogy megtépázta e törvényszék tekintélyét, sőt le is járatta. Híveivel ellentétben ez nem tekinthető egyéni érdemének. A bíróság ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ügyintézése vontatott, nem hatékony, néhány ügyészt lelepleztek, hogy továbbította az adatokat hazája titkosrendőrségének, sőt fizetési listáján is szerepelt. A bírók egy része nem merült el a peranyag, a történelem, a földrajz tanulmányozásában, s találékonyságuk nem segített, hogy eligazodjanak a térképen. Néhány ítélet tükrözte a bíró hazájának e háborúk iránti álláspontját. A tanúk nem elenyésző hányadának személyiségét nem ellenőrizték kellően, s a tárgyaláson derült ki, hogy feltűnési viszketegségben szenvednek, kalandorok, szélhámosok, vagy éppen a napidíj reményében kirándultak Hágába. A mulasztások, a melléfogások, az ügyészség, a szakértőknek beharangozott egyének felkészületlensége, felületessége következtében a hágai törvényszék önmaga állította ki erkölcsi bizonyítványát.
Személyes felelősség terheli Jean Claude Antonettit, a bírósági tanács elnökét, aki eltűrte, hogy Šešelj durván, alpárian gyalázza az ügyészeket, az ellene valló tanúkat. Úgy bánt vele, mint egy atya eltévedt, tékozló fiával. Ha a másik két taláros társa nem szavazza le, nem ad hitelt annak, hogy a tanúk egy részét megfélemlítették, s hat munkaórával a bizonyító eljárás befejezése előtt nem függesztik fel a pert. Ha tőle függ, nem indítanak külön eljárást a vádlott ellen, annak ellenére sem, hogy legutóbbi könyvében felfedte a védett tanúk kilétét, feltüntette még a lakhelyüket is.
Šešelj hívei előre isznak a medve bőrére. Azt állítják, hogy az ügyészségnek semmit sem sikerült bizonyítania. A felmentő ítéleten kívül minden más elképzelhetetlen. Semmi sem zárható ki, de az előbbi nem tűnik valószínűnek, hiszen a vádlott a Milošević elleni perben annyi mindent önmaga javára írt, figyelmen kívül hagyva a bíró figyelmeztetését, hogy nem kell olyat vallania, amelyet felhasználhatnak az ügyét tárgyaló perben. Hitelt érdemlő tanúk azt vallották, hogy Herkócán név szerint felsorolta azokat a horvátokat, akiket el kell űzni, önkénteseiből verbuvált osztagai részt vettek az öldöklésben, a fosztogatásban, az etnikai tisztogatásban.
Miként zárul e silány bohózatra emlékeztető per? Kétlem, hogy a jogtudomány labirintusában jártas jeles szakembereknek is lenne halvány elképzelésük.
