Fél éve talán, hogy szívem és elmém sugallata ellenére igazat adtam Snežana Samardžić Markovićnak (SSM), Szerbia sportminiszterasszonyának, amikor azt találta mondani, hogy nem vagyunk sportnemzet. Sem előbb, sem utóbb nem egyeztünk semmiben sem, sőt azt tartom róla, hogy még véletlenül sem a legjobb megoldás a posztra, hogy a sportért Szerbiában semmit sem tett, és le merném fogadni, hogy mandátuma idején nem is fog.
Azóta sem tudom, persze, hogy SSM Szerbia összlakosságát egy nemzetnek tartja, ha pedig mégse, akkor csak egy nevében beszél. Így vagy úgy, egyetértettem vele, de egy kikötéssel: a szerb is sportra termett nemzet, mint bármelyik másik, s elvben, a sport terén, semmiben sem marad le a világ többi nemzete mögött, kivéve azt, hogy – s ebben azért mégsem teljesen egyedülálló a világon – saját sportjáért egyszerűen nem képes érdemlegeset tenni. Nem képes sportpolitikát alapítani és részleteiben kitervezni és végrehajtani, nem képes a közös érdekek szem előtt tartására a sport és testnevelés terén, csupán egy, a káoszra hasonlító helyzetet tudott teremteni, amelyben tetszőleges a sport támogatása és teljesen véletlenségszerű az eredményesség, amely tetejében még minden logikának is ellentmond.
Nem csodálom ezért, hogy az ebben az országban élők nagy része, függetlenül a nemzeti hovatartozástól, teljesen vagy részben elfordul a sporttól és szervezett testneveléstől. Logikus következményként nagy mértékben csökken a „karosszék szurkolók” száma is, hisz a dopping, az anyagi és erkölcsi jellegű botrányok erősen növekedő száma, a sportlétesítmények egyrészt silány állapota, másrészt hozzáférhetetlensége, a média, elsősorban a tévéadók szakavatatlansága és szurkolói beállítottsága a sporttal ellentétes irányba tereli a potenciális „vevőt”.
Valamivel fokozottabb a meglepetésem, hogy a sportra termett nemzetek között világméretekben is előkelően helyezett magyarok szintén a teljes közömbösség irányvonalát tartják. Sportolni itt nem igazán érdekes és értelmes nekik, derül ki például abból is, hogy a szerbiai élsportban évről évre csökken a magyarok száma. Hol vannak már azok az idők, amikor itt Szeles Mónikák, Horváth Istvánok, Mester Gyulák, Harangozó Vilmosok, Kocsis Terézek, Stadler Terézek, Lőrinc Lászlók, Sterbik Árpádok, Véger Máriák, hogy tovább már ne is soroljam, jelentkeztek, nevelkedtek és arattak? Hogy nincsenek, azért SSM és a hasonlók is felelősek. Az itteni magyarság, a jelek szerint, már nézőként és szurkolóként sem vevő az országos szintű és részben a világsportra sem. Hogy ezt felmérjem, nekem semmi szükségem sem volt az e heti ankétra, ez csak megerősítette a véleményem, hisz nagyon elég volt az is, hogy a múltkor, amikor lapunk rovata belépőjegyeket kínált fel a Vojvodina–Barceloneta euroligás vízilabda mérkőzésre, mindössze egy érdeklődő akadt. Ezzel szemben 1996-ban, amikor a Vojvodina röplabdázói Európa egyik legjobb csapatának számítottak, ha egy teljes köteg jegy lett volna a tulajdonunkban, az sem lett volna elég, hisz nemcsak Újvidékről és szűkebb környékéről érkeztek a telefonhívások, hanem ötven kilométernél távolabbi helységekből is, és óriási sajnálatunkra az alig egy perc alatt szétosztott tíz jegy után a többieket bocsánatkérés közepette vissza kellett utasítani.
Számomra az is érthető, hogy egy téli olimpia e tájakon nem vált ki akkora érdeklődést, mint a nyári változata, vagy egy foci vb, még akkor is, ha azon a magyar vagy szerb válogatott nem is vesz részt. Nagy úr a hagyomány is, s Pelé, Maradona, Charlton és Beckenbauer is jó volt, ha éppen nem akadt Puskás és Džajić. A téli sportoknak nincs hagyománya, habár biztos vagyok benne, hogy a jégkorongot vagy a síugrást is sokan szívesen megnézik. Az előbbit talán akkor, amikor az oroszokat, kanadaiakat és cseheket láthatják egymás ellen, utóbbit pedig, ha más alkalommal nem, hát újév napján, a bécsi hangversenyt és a húslevest követően.
Az is kérdés, hogy lehet-e itt téli sportból hagyományt teremteni? Érdekes az időbeni egybevágás, de létezik egy egészen új terv arra, hogy Szabadkán jégkorongra, műkorcsolyázásra és jégtekére alkalmas csarnokot építsenek. Ha az elkészül, be is népesül és eredményeket is termel, alighanem más lesz a hozzáállás. Persze, akkor sem számíthatunk majd 97,8 százalékos érdeklődésre, mint most Kanadában, és a kommentárt is már valaki más írja meg.
