A nagykorúságom betöltésétől napjainkig eltelt időszakban nem minden alkalommal éltem szavazati jogommal. Ez tizenkét évet jelent. Magamat elemezve úgy tűnik, hogy a politikát, illetve a politikumot illetően már tizennyolc éves koromra kiégtem. Annak, aki ebben az országban élte le az utóbbi húsz évet, azt hiszem, nem kell megmagyaráznom megcsömörlésem okát.
Két évvel ezelőtt, amikor híre kelt az ötödik vajdasági magyar párt megalakulásának, igencsak megoszlott az emberek véleménye. Egyesek szerint butaság ennek a szűk közösségnek ennyi politikai opciót felkínálni, sokkal szerencsésebb lenne egyetlen nagy pártnak képviselnie a vajdasági magyarság érdekeit. Az új csoportosulást azok közül fogadták sokan pozitívan, akik meglévő pártjainkban már csalódtak. Pesszimisták, optimisták, realisták, hiperrealisták, cinikusok – mindenki más hozzáállással értékelte az új párt toborozását.
Bár természetemből adódóan optimistának nevezném magam, a szóban forgó eseményt egyrészt liberálisként, másrészt hiperrealistaként éltem meg: nem igazán hittem benne, hogy az ötödik pártnak sikerül majd megtennie azt, amit már a nagy öregeknek sem sikerült, ugyanakkor nem is vitattam el a párt létjogosultságát.
Mit kell nyújtania egy pártnak ahhoz, hogy a következő választásokon minél több ember karikázza be a választási listán a párt neve előtt szereplő számot? Úgy érzem, nem áll jogomban a tömeg nevében beszélni, csak a saját véleményemre összpontosítok. Egy jó politikus valójában olyan, mint egy jó kereskedő: meg kell győznie a választópolgárt, hogy ő a legjobb áru, vagyis az egyetlen, akire érdemes leadnia a voksát. Ebben a szakaszban hangzanak el az ígéretek. Legtöbbünknek már gyerekként megtanították, hogy az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, azt viszont már megtapasztalhattuk, hogy a politikai élet szereplői vagy elfelejtették, vagy soha nem is hallottak erről a szólásról. Ugyanakkor elismerem, hogy valahogyan kampányolni kell, tehát az ígéretek valószínűleg nem mellőzhetőek. Ahhoz, hogy egy pártot vagy annak vezetőjét komolyan vegyem, fontos a csomagolás is: a magabiztos, határozott fellépés, illetve kiállás, a felkészültség, egy alaposan, a kor szellemében és a megcélzott közösség szükségleteinek, problémáinak orvoslását illetően megfontoltan megfogalmazott program, a képesség, hogy tiszteletet, bizalmat ébresszen a tömegben, valamint a szónoki tehetség. Minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő szónokai, akik tudták, hogy az adott helyzetben miként kell maguk mögé állítani az embereket. Ilyen szónok volt Hitler is. Az első világháború vereségében és a gazdasági válságban megtört németeknek aranytálcán prezentálta nyomorúságuk okozóit, a zsidókat. Hitler ezzel a koncepcióval Führerként tömegeket állított maga mögé és elérte, hogy nevéhez fűződjön a világtörténelem egyik legszörnyűbb népirtása.
Akármennyire is elkeseredett az átlag szerbiai vagy a vajdasági magyar ember, kétlem, hogy a XXI. században bármelyik politikai párt hasonlóan szélsőséges koncepcióval nyerhetne magának jelentős szavazótábort. Húsz év bezártság, elszigeteltség és nélkülözés után az itteni emberek csak emberhez méltóan szeretnének élni, illetve életmódjukban hasonlítani arra a sokat emlegetett Európa polgáraira. Ennek függvényében nem hiszem, hogy az a párt, amelyiknek elnöke és tagjai a média képviselői, illetve a tévékamerák előtt cigányoznak egy sajtótájékoztatón, jelentős támogatói körre tesznek majd szert. Mindez az ötödik vajdasági magyar párt legutóbbi sajtótájékoztatóján történt. Egy percig sem vitatom el, hogy egy nagyon is valós probléma kapcsán használták folyamatosan a cigány szót, viszont egy pártnak,amely azt szeretné, hogy komolyan vegyék, jobban meg kellene válogatnia a nyilvános szereplésein használt kifejezéseket. Merem állítani, hogy abban a sokat emlegetett Európai Unióban egyetlen mérvadó és befolyásos párt képviselője sem használ a nyilvánosság előtt politikailag inkorrektnek nevezhető kifejezéseket.
Elismerem, hogy az EU-nak nincs alternatívája mottó nem a szóban forgó párthoz fűződik, de azoknak a polgároknak a számára, akik Szerbia és Vajdaság jövőjét az unióban látják, nemcsak az EU-nak nincs alternatívája, hanem a társadalom és a politikum európai szellemiségű működésének sem. Egy félig-meddig komoly párttól azt is elvárnám, hogy ha már a nyilvánosság elé állva figyelmeztet a „cigány telepesek” jelentette veszélyre, akkor hivatalos, pontos számadatokkal, tényekkel támassza alá állításait. A közlés mindez nélkül egy piaci beszélgetés komolyságát, illetve a rasszista gyűlöletkeltés érzetét kelti.
Ha a pártalapítás mellett döntenék, biztosan nem szeretném, ha tevékenységem sajtótájékoztatók szervezésében és közlemények írásában rekedne meg. Azért szállnék síkra, hogy komolyan vegyenek, hogy mérvadó legyek az adott politikai játéktéren. Egy demokratikus államban egy átlagos párt talán legalapvetőbb célja az, hogy jól szerepeljen a központi választásokon és bekerüljön az ország parlamentjébe, illetve minél tömegesebben képviseltesse ott magát. Ez az egyetlen módja annak, hogy a választópolgárok akarata egy politikai párt által állami akarattá alakuljon át. Ha pedig nem ez a cél, akkor az adott pártnak szerintem nincsen létjogosultsága. Üres beszédre, demagógiára és eredménytelen, „jobb” színezetű filozofálásra – úgy érzem – senkinek sincsen már szüksége. Eredményeket, nem pedig látszattevékenységet várnak el az emberek.
