Hálátlan feladatot kaptam szerkesztőmtől. Férfiként, a nemzetközi nőnap alkalmából írjak a nőkről. Szerkesztőmnek is jeleztem, és még néhány nő munkatársamnak, hogy azt, ami szignómmal megjelenik az újságban, nem teszik ki az ablakba.
Bevallom, a férfi-nő kapcsolat kérdéseiben konzervatív felfogású voltam és vagyok is. Ez azt jelenti, hogy ha a férfi és a nő kapcsolatáról beszélek, akkor elsősorban a családra gondolok. Naivitásomból fakadhat, hogy egy család akkor harmonikus, akkor érhetnek meg benne gyümölcsei, ha a gyümölcs fája időben lombosodik, virágzik, terem és hullajtja levelét.
A munkás nők száznegyven évvel ezelőtt New York utcáira vonultak – ez a város akkor még nem volt ekkora, mint manapság – emberibb munkafeltételeket, magasabb fizetéseket követelve. Március 8-a volt. Mind a textiliparban dolgoztak. Textilipar? Akkor is, manapság is az egyik legrosszabban fizetett iparág, és ma is a legtöbb nőt foglalkoztatja.
Persze, a tiltakozó nők nem puhították meg munkaadóik szívét, és a nemzetközi közösség sem hirdette meg azonnal ezt a napot a nők napjává. Több mint ötven évnek kellett elmúlnia, hogy az Egyesült Államokban, majd más országokban is megemlékezzenek erről a napról. 1911-ben Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban tartották meg a világon először a nemzetközi nőnapot.
Magyarországon 1913-ban az Országos Nőszervező Bizottság a nőnapi felhívással kapcsolatban röplapokat osztogatott, és már a következő évben országos rendezvényeket szerveztek. Anyaországunkban így kezdődött. Ezután, a Rákosi-korszakban, majd később is a nőnap ünneplése kötelezővé vált.
Volt ez így más országokban is, nálunk is.
Édesanyámat minden nőnapon felköszöntöttem. A nőnapról tudtam, az iskolában erre a napra külön készültünk, meg aztán szólt édesapám, a szomszédok, a boltos néni. Most, hogy visszagondolok, csak a nőnapra emlékszem, édesanyám névnapjára, születésnapjára nem. Ez akkor, úgy látszik, kevésbé volt fontos. Egy nőnapi ajándékként poharat vettem. Boldogan siettem fel vele a lépcsőn. Megcsúsztam, elestem és a pohár összetört. Bennem pedig az illúzió.
Felnőttem, majd tapasztaltam, láttam, éreztem, hogy a nőnapi ünnepléssel, a nők iránti egynapos tiszteletadással komoly bajok vannak. Egy szál szegfű és sok részeg férfi. Ez minden. Később már arra is rájöttem, hogy a nők és a férfiak állítólagos egyenjogúsága mit jelent.
Nemcsak munkamegosztást.
Mert tény, hogy manapság egy nő minden, vagy szinte minden olyan munkát el tud végezni, amelyeket korábban kimondottan férfiakra bíztak. Biztosan van már bányász nő, hajókapitány nő, a kőművesek között is valószínűleg felbukkant már néhány. A textilgyárban, a varrodákban még mindig ők vannak többségben, de már az újságírásban is tarolnak, sőt újabban egyre több a nő a rendőrség kötelékében is.
És a nő ápol, oktat, kenyeret készít, vállalkozik, gyárat irányít, politizál, szánt, szarvasmarhákat nevel, könyvel – könyvet nem olvas, még újságolvasásra sincs ideje –, autóbuszt, villamost vezet, napszámba jár, takarít. Teszi mindezt azért, hogy egyenlőnek érezze, egyenjogúnak érezze magát férfi társával.
Eszmefuttatásom elején írtam, hogy a nők nem teszik ki ezt az írást az ablakukba. Nem teszik ki, mert nem dicsérem meg őket azért, mert villamost vezetnek és bányában dolgoznak. És azért sem, mert katonák, rendőrök lesznek. És azért sem, hogy éjüket, nappalukat lekötő vállalkozást folytatnak.
Mert teszik ugyanezt férjtársaik is. Reggeltől estig.
Egy mindennapi kép:
A család – a férj, a feleség és egy gyerek, ugyanis manapság ebből áll egy átlagos család – reggel hét órakor kel. Idegesen tolonganak a fürdőszoba ajtaja előtt, majd az asztal körül. Kiabálnak egymásra, végül mindegyikük kilép a lakás ajtaján. A nyolcéves gyereket kocsival elfuvarozzák az iskolába. Az iskola kapujánál egy puszit nyomnak az arcára, és útnak engedik. Az anya és az apa rohannak a munkahelyre, dolgoznak, dolgoznak – mindketten, ugyanis egyenjogúság van –, majd késő délután, vagy estefelé rohannak az iskolába a gyerekért, aki már lehet, hogy nem is ott van, hanem egyik vagy a másik barátnőjénél, nagymamánál, ismerősnél, rokonnál.
Manapság ez egy átlagos család, amelyben a férj – aki mellesleg sokszor mosogat, takarít, főz és pelenkázza a csecsemőt – és a feleség, aki kénytelen szöget verni a falba, megjavítani a kenyérsütőt, kicserélni az égőt. És ebben az átlagos családban hol a gyerek? Ugyanis konzervatív felfogásom szerint a család összetartó ereje a nő. A nő elsődleges szerepe volna a gyerekkel, vagy inkább a gyerekekkel való törődés. Ez a feladat sokkal fontosabb, felelősségteljesebb, mint a férfi dolga, a pénzkeresés. Tudom azonban, hogy mindez illúzió. Mert egy kapitalistának a nő nem mint családanya a fontos. A nő is dolgozzon. Őt olcsóbban lehet foglalkoztatni, ugyanakkor irányíthatóbb, kezelhetőbb, mint a férfi. Nem tiltakozik, vagy csak ritkán, mondjuk százötven évenként.
A lényeg, hogy manapság a férfiak és a nők egyenjogúak, a gazdaságban, a politikában, minden téren. Legalábbis erről szólnak a különböző uniós és nemzeti törvények.
Nagyon jó! Örvendetes!
A napokban olvastam egy tanulmányt. Pongrácz Tiborné írta. Címe: A család és a munka szerepe a nők életében.
Ebből idézek:
„A nők tömeges munkába állítása az ötvenes években kezdődött, mely folyamat nem nélkülözte a gazdasági kényszer és az ideológiai nyomás elemeit sem. Nemcsak az eszközök voltak gazdasági és ideológiai jellegűek, de a célok is: egyfelől a nagyarányú iparosodás, másfelől a családi kötelék lazítása, az állam szerepének, ráhatásának növelése a gyermeknevelésben. A társadalom értékes tagja, és ebben az értékítéletben benne van a ’csak’ anyák, ’csak’ háziasszonyok lebecsülése, negatív minősítése is.”
A tanulmány szerzője felvet egy kérdést: „…az érintettek hogyan viszonyulnak ehhez a hivatalos képhez, mennyire volt a kereső nők számára belső kényszer és mennyire szükséges rossz, hogyan tudták valóban összeegyeztetni a munkát és a családot…”?
Több mint százötven év távlatából férfiként mondom, hogy sehogyan. A család hanyatlása, elsorvadása a férfiak bűne, akik a nőket évtizedeken át kihasználták és játszottak szabadságvágyukkal.
Az a baj csupán, hogy a ma egyenjogúságukat ünneplő nők ezt hagyták és hagyják.
Férfiként akkor lennék ezen a napon boldog, ha ugyanezek a gyönyörű teremtések a család érdekében emelnék fel hangjukat.
Ugyanúgy, ahogy annak idején a zsarnokság ellen.
