Rajk László, Magyarország néhai belügyminisztere elleni, minden pontjában hamis, hazug vádiratra emlékeztetnek Jovica Stanišiċnak, a titkosrendőrség egykori teljhatalmú főnökének rovására elhangzott rágalmak. Rajkot hóhérkézre adták egyebek között amiatt is, hogy Aleksandar Rankoviċ, akkori jugoszláv belügyminiszterrel hol itt, hol ott összedugták a kobakjukat, egy csőszkunyhóban is, noha fél ország tudta, hogy a vádiratban pontosan megjelölt helyen sohasem rendeztek be a mezei szarkák rémeinek pihenőhelyet.
Stanišiċnak nem kell életéért rettegnie olyan dajkamesék miatt, hogy hosszú évek során csónakban, bozontos, füzes, szerelmespárok romantikus találkozóhelyén legféltettebb adatokat sugdosott az amerikai hírszerzés megbízottjainak fülébe.
Ha nem is silány kémfilmre emlékeztető módon, vajon Stanišiċ elkövethette-e a hazaárulás bűnét? Teljesen semmi sem zárható ki, hiszen Momčilo Perišiċ nyugalmazott vezérkari főnököt, mint miniszterelnök-helyettest, rajtakapták amikor egy vendéglőben iratköteget nyújtott át amerikai diplomatának, s ellenszolgáltatásként zöldhasú bankókat számoltak le markába.
Ne tévelyegjünk a találgatások ingoványos talaján, nem juthatunk messzire, ha belebonyolódnánk még annak kutatásába is, miért éppen most, s milyen céllal pattantották ki a botrányt? Maradjunk a tényeknél: a hágai törvényszék azzal terheli Stanišiċot, hogy mint közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett bűnszervezet felelős tagja, súlyosan vétett a háborús szokások ellen, háborús gonosztetteket követett el.
Miloševiċ országlása alatt megteremtette az államban államot alkotó Szolgálatot. Akkori főnökének bizalmát a hírhedt 8. ülés, a rigómezei csata évfordulójáról való megemlékezés biztonsági előkészítésével érdemelte ki, s utána léptették elő a Cég főnökének. Ezt nagyméretű tisztogatás előzte meg, amelynek mércéje nem a szaktudás, hanem a szolgalelkűség volt. Hogy az ország legmagasabb rangú titkosrendőreként miként látta el feladatát a háború előtti, alatti és utáni időszakban, arról beszédesen szól az az adat, hogy hosszú ideig megőrizte tisztségét, s feltételezhető, hogy mindent végrehajtott, amit a Főnök elvárt tőle. Talán még ennél többet is.
A közvélemény akkor ismerte meg, amikor 1995-ben My name is Jovica Stanišiċ bemutatkozással újságírók gyűrűjében bejelentette, hogy a boszniai szerbek szabadon bocsátják az UNPROFOR 121 katonáját, akiket a boszniai szerbek hidakhoz, épületekhez, oszlopokhoz láncoltak, hogy élő pajzsként meggátolják a NATO légicsapásait. Állítólag Stanišiċ egyetlenegy mondattal meggyőzte Radovan Karadžiċot: Slobo azt üzente, hogy nagyon csúnya dolog fog veled történni, ha nem engeded el a foglyokat.
Ellenőrzése alá vonta az összes titkosszolgálatot, az igazságszolgáltatás intézményeit, a sajtó jó részét, álellenzéki pártokat alapított, álfüggetlen lapokat adott ki. Mérnöki pontossággal olyan monumentális építményt hozott létre, amelynek lebontása nélkül nem húzható éles határ a pandúr és a rabló, a törvény védelmezői és megsértői között, egyszóval nem építhetőek ki a parlamenti demokrácia intézményei.
