– Mi lenne, ha Zoran Đinđić ma is élne? – kérdezte anno egy bulvárlap Branislav Lečićtől, az egykori Đinđić-kabinet kultuszminiszterétől, mire a neves színész annyit válaszolt: akkor is ő lenne a hibás.
Mert valahogy így van ez. Mindig kell valaki, akit hibáztatni és szidni lehet, aki elviszi a balhét. Ha ez a valaki még hagyja is, hogy bírálják, ne adj’ Isten, a kritikát meg is fontolja, alkalomadtán önmagára irányítva is gyakorolja – na, akkor államférfiről beszélünk.
Ma van pontosan nyolc éve annak, hogy egy veressapkás nímand elsütötte azt a fegyvert, amelynek golyói kioltották Zoran Đinđić életét. És – úgy tűnik – pontosan nyolc éve kezdődött meg az a helyben járás, ami a szerbiai politikát azóta is jellemzi.
Valahogy ugyanis pontosan ott tartunk ma, mint nyolc évvel ezelőtt. Várjuk a pillanatot, hogy az EU elfogadja a csatlakozási kérelmünket, várjuk, hogy végre valóban eredményes korrupcióellenes küzdelem kezdődjön el minden szinten, várjuk, hogy az elvégzett munkáért megérdemelt bért kapjunk, hogy dolgozhasson, aki akar és tud, hogy egy-egy cég privatizációjakor ne kelljen gyanús körülményekre is felfigyelnünk, hogy világos legyen, melyik pártot ki pénzeli és miből, hogy egy-egy közbeszerzésnél (a községiektől a köztársasági szintűekig) ne tudjuk előre a nyertes nevét, hogy végre megépüljön az a hírhedt 10-es közlekedési folyosó, s hogy az országot ténylegesen is azok irányítsák, akiknek ez a munkaköri leírásában szerepel…
De ez valahogy nem jön össze. Nincs ugyanis senki, aki odaállna, aki kitalálná, akit utálnánk, de akinek elhinnénk, hogy meg lehet csinálni. Mert Đinđić valahogy ilyen volt: kevesen szerették, de ha belekezdett valamibe, sokakat tudott meggyőzni arról, hogy nem reménytelen a küzdelem. A miloševići országos önsorsrontás és közveszélyesség idején ő volt az, aki észrevette: kisebbségben van a többség, de mivel a többség annyira tagolt, könnyen legyőzhető. 1996–97 vacogtató telén egy országot vett rá arra, hogy minden este fél nyolckor, az állami tévé híradójának kezdetekor kereplőkkel, fedők kocogtatásával, sípokkal és minden mással, ami hangot ad, megpróbálja elnyomni a propagandagépezet zakatolását. Három havas hónapon át tartottak a mindennapos séták a nagyobb városokban, amelyeknek egyetlen követelése volt: az, hogy a rezsim elismerje az ellenzék győzelmét a helyhatósági választásokon. Mosolygó lányok, akik virágokat adnak a rend marcona őreinek, a békeharcos politikus, akinek eltörték a karját az egyenruhások – valahogy mindebben testet öltött a „másik Szerbia”, amire aztán, s ezt Đinđić jó érzékkel észrevette, három évvel később az egész rendszerváltást lehetett építeni.
Amikor Slobodan Milošević 2000 nyarán kiírta a szövetségi választásokat, Đinđić már alakítgatta azt a rendkívül heterogén, ezerfelé húzó, egyetlen dologban egyetértő csoportosulást, ami később DOS néven vált ismertté. Ez volt a Szerbiai Demokratikus Ellenzék, amelyhez csak a Vuk Drašković vezette SZMM nem csatlakozott, noha Đinđić a „terek királyát” is igyekezett meggyőzni. A dolog valahol ott bukott el, hogy Drašković szeretett volna lenni az egyesült ellenzék jugoszláviai elnökjelöltje, Đinđić pedig tudta, hogy – karizma ide vagy oda – olyasvalakire van szükség, akinek a személyisége a lehető legkevésbé megosztó. Így esett a választás Vojislav Koštunicára, akivel „az ember még a cipőjét sem cserélné el”, s aki később igencsak sok bajt okozott. De ott és akkor ő volt az, akivel választási győzelmet lehetett kivívni. És erre a filozófusból lett politikai pragmatikus ráérzett.
A szavazattöbbség nem volt elegendő, Milošević maradni akart és ezért egészen sokat tett. Đinđić társaival válaszképpen egy országot állított le. Egy országot, amely sztájkokkal, demonstrációkkal, útzárlatokkal mutatta meg, hogy elege van.
A kezdeti lendület nagy eredményeket hozott, eltörölték a kiutazási illetéket (emlékszünk-e még erre?), napokon belül tagja lett az ország mindenféle nemzetközi szervezetnek, jóváírták a felhalmozott államadósság nagy részét... Egy darabig mutatkoztak is eredmények, de a kezdeti egység gyorsan semmivé lett, mindenki a maga pecsenyéjét kezdte sütögetni, s mindenki úgy volt vele, hogy dolgozni mindig valaki másnak kell. Đinđić egyre népszerűtlenebbé vált. A korrupció ellen akart harcolni, miközben legközelebbi munkatársai mesés vagyonra tettek szert, szaporítani szerette volna a Hágába induló gépek utasainak számát, miközben azok egy része úgy érezte: a kormányfő, akiért 2000. október 5-én annyit tettek (illetve: nem tettek) elárulja őket...
S ez lett a veszte: a méregdrága terepjárókon grasszálók egy része az „üzleti érdekeltségeit” féltette, egy másik, egyenruhás része pedig a szabadságát, s úgy gondolták, Đinđić „kiiktatása” minden gondot megold.
Még mindig érthetetlen, hogyan volt képes néhány bűnöző egy ilyen kaliberű gyilkosságot kitervelni, megszervezni, elkövetni, s az még inkább, hogy miért gondolta bármelyikük: megúszhatja ezt az egészet szabadon. Az ötletgazdának biztosan van neve, s talán egyszer majd ki is derül. De az is lehet, hogy tényleg csak néhány véreskezű agyának vad szüleménye volt a nyolc évvel ezelőtti tragédia.
Ma utcák, terek és díjak viselik Đinđić nevét, gyilkosai rács mögött ülnek, párttársai fogadalmait, hogy kitartanak az általa kezdett átalakításokban, hogy megvalósítják a kormányfő vízióit, régen maga alá temette a tehetetlenség ragacsos mocsara. Nem tudhatjuk, hol tartana ma az ország, ha azok a lövések nem érnek célba. Nem tudhatjuk, hogy még mindig dacolnánk-e fél világgal Koszovó kapcsán, hogy több lenne-e a beruházás, a munkahely és kevesebb a korrupt hivatalnok, hogy nagyobbak lennének-e a fizetések, és hogy Horvátországgal együtt készülnénk-e ünnepelni az uniós csatlakozást. Nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha...
Egy dolog viszont biztos: ha azok a golyók célt tévesztenek, ma lenne kit hibáztatni.
