Radovan Jelašić , a Szerbiai Nemzeti Bank (SZNB) kormányzója valószínűleg nem panaszkodik arra, hogy mellőzi a média. A tavalyi év vége és az idei év eleje óta, amióta a dinár értéke zuhanórepülésben elképzelhetetlen mélységeket ért el, szinte nem volt olyan nap, hogy valamely médium ne foglalkozott volna a jegybank kormányzójával, aki ezúttal lapunknak nyilatkozott. A kellemes humorú bankkormányzó többek között a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalásokról számolt be, kifejtette, hogy jó ötletnek tartja-e egyáltalán Szerbia és az IMF kapcsolatát, valamint elárulta, hogy a dinár több mint 30 százalékos értékvesztése után ő nyugodtan járja-e még az utcákat.
Felesleges elemezni a tényt, hogy a dinár az utóbbi hónapok folyamán egyik negatív rekordot döntötte meg a másik után, ez már így volt akkor is, amikor az IMF küldöttsége februárban ismét Szerbiába érkezett tárgyalni. Hogyan értékelték a nemzetközi pénzügyi intézmény képviselői Szerbia monetáris politikáját, illetve sugalmazták-e a változtatás szükségszerűségét?
– Mindaddig, amíg elérjük az árstabilitást illető céljainkat, addig az IMF sem közvetetten, sem közvetlenül nem szól bele a jegybank monetáris politikájába. Tavalyi célunk a 8 százalékos (+/- 2 százalék tolerancia) infláció volt, idei célunk pedig a 6 százalékos (+/- 2 százalék tolerancia) infláció. Ugyanakkor beszélgettünk az IMF képviselőivel a tartalékolási rátáról. A valutaalap képviselői ismertették ajánlásaikat, hogy miként lehetne csökkenteni a tartalékolási rátát. Néhány tőlük kapott ötletet bele is építettünk az SZNB új rendeletébe, amelynek alapján a bankok az előttünk álló 11 hónap folyamán 38 százalékról 25 százalékra csökkenthetik a tartalékolási rátát. Ennek alapján az SZNB kb. 1,3 milliárd eurót ad vissza a bankoknak.
Miért jó a szóban forgó rendelkezés?
– Azért jó, mert a szerbiai hitelforrás nemcsak külföldi, importált betétekből növekszik, hanem többek között a jegybankban található pénzből is. Természetesen ez csökkenteni fogja a nemzeti bank tartalékait, viszont figyelembe véve, hogy mindenki, így mi is úgy véljük, hogy a gazdasági válság legnehezebb részét magunk mögött hagytuk, lehetőséget láttunk arra, hogy csökkentsük a bankok tartalékolási rátáját. Ennek alapján több, és remélhetőleg olcsóbb hitel lesz. Azok a bankok, amelyek több hitelt nyújtanak, illetve növelik betétállományukat, és amely bankok külföldön plusz hitelt vesznek fel, azoknak lesz a legnagyobb haszna ebből a rendeletből. A jegybank nem ad vissza közvetlenül pénzt, hanem értésére adja a bankoknak: ha több hitelt adnak, ha nagyobb lesz a betétállományuk, akkor ez alapján csökkenthetik tartalékolási rátájukat. Mi azt szeretnénk, ha a bankrendszerben azoknak a bankoknak a száma növekedne, amelyek több hitelt adnak, illetve amelyeknek nagyobb mértékben növelnék betétállományukat.
Kanyarodjunk vissza az IMF-hez kapcsolódó témakörhöz. A valutaalap leginkább talán a szerb kormány kiadásait kifogásolta, és ezen a területen követelt intézkedéseket. Az állami kiadások nagyságával kapcsolatban már az Ön szájából is hangzott el bírálat. A szerb kormány az IMF-től igényelt hitel miatt elméletileg különböző reformok végrehajtásával csökkenteni fogja a közkiadásokat. Nem lehetett volna mindezt megtenni az IMF nélkül is?
– Ezt én is megerősíteném. A reformokat sokkal előnyösebb lenne az IMF nélkül végrehajtani. De úgy tűnik, hogy Szerbiának, illetve a szerb politikusoknak a népszerűtlen intézkedések végrehajtásához még 2010-ben is bűnbakra van szüksége. Sokkal jobb lenne, ha a kormány, a politikusok maguktól is hajlandóak lennének végrehajtani az ilyen jellegű lépéseket, de úgy tűnik, még mindig szükség van a Fekete Péter szerepét eljátszó félre, aki ezúttal az IMF.
Előző válaszának hangulata alapján számomra a következő kérdés adja magát: jó ötletnek tartja-e, hogy Szerbia hitelért folyamodott az IMF-hez?
– Tudván, hogy a szerb politikusoknak nagyon fontos, hogy ne csak a választások előtt, hanem állandóan népszerűek legyenek, és emiatt senki sem hajlandó népszerűtlen húzásokra, jó volt, hogy Szerbia képviselői elmentek Washingtonba és az IMF-fel aláírtak egy programot. A valutaalaptól eddig felvett 1,2 milliárd euró ma a központi bank tartalékát képezi. Mi ebből egy eurót sem költöttünk el. Folyószámla deficitünk sokkal kisebb lett a tervezettnél, ezért nem kellett hozzányúlni a valutaalaptól kapott pénzhez. Tulajdonképpen mi már holnap vissza tudnánk fizetni az IMF-nek mind az 1,2 milliárd eurót. A harmadik részletet még lehívjuk, viszont az 1,5 milliárd eurónál megállhatunk, mivel Szerbiának ennél több pénzre egyszerűen nincs szüksége. A harmadik részletet szintén a devizatartalékokra fordítja az állam, ennek mi már nem is igazán örülünk, ugyanis minél magasabb a jegybank devizatartaléka, annál nagyobb közvetett és közvetlen nyomás nehezedik a központi bankra, hogy a dinár erősítése miatt még több devizát adjon el. Ha ezt meg is tennénk, az árakat illetően akkor is csak nagyon minimális hatás érződne, persze a politikusokra nehezedő nyomás csökkenne. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a hitelt vissza is kell fizetni, és Szerbia devizaállománya 2009-ben csakis új hitelfelvétel alapján növekedett.
Beszéljünk kicsit az árfolyamról. Az rendben van, hogy az árfolyamot a piac alakítja, de meddig csökkenhet a dinár értéke, hogy annak ne legyen szociális összeomlás a vége? Ne felejtsük el: a közalkalmazottak és nyugdíjasok béreit, nyugdíjait még mindig befagyasztva tartják...
– A politikusok e téren biztosan másképpen gondolkodnak, mint a nemzeti bank. Ők ezzel kapcsolatban sokkal idegesebbek. A jegybank célja az árstabilitás. Az idei és tavalyi február végi árak összehasonlítása után kiderült, hogy az infláció 3,8 százalékos. Az, hogy Szerbiában mindenki megpróbálja megmagyarázni, hogy az árak kizárólag és csakis az árfolyam függvényében alakulnak, nem helyes. Országunkban is bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sok nagyvállalkozó, kereskedő az árfolyam témáját a szociális bomba kontextusában próbálja meg elemezni a médiában. Ugyanis hosszú idő után a kereskedők, vállalakozók csak most jöttek rá, hogy az árakat Szerbiában sem lehet a következő séma szerint képezni: nekem ez ennyibe került, ez a marzsa, és nekem ennyit meg kell keresnem. Az, hogy ki, mit mennyiért vásárolt, az magánügy, a piacnak kell eldöntenie, hogy mit mennyiért lehet eladni. Szerbiában a tranzíció első 9 éve alatt a gazdasági növekedés fő motorja a szerb kereslet volt: emeltük a nyugdíjakat, a béreket, nagy volt a privatizációs bevétel, külföldről állandóan jött a pénz, ennek függvényében pedig állandóan növekedett a kereslet, viszont az árak is. Attól függetlenül, hogy mondjuk 2007-ben és 2008-ban felértékelődött a dinár, az árak továbbra is növekedtek. Most egészen más úton haladunk: volt egy majdnem 30 százalékos dinárgyengülés, ugyanakkor ettől függetlenül csak 3,8 százalékos az infláció. Nem azért, mert a kereskedők nem akarják megemelni az árakat, hanem mert tudják, hogy nincs kereslet. Ismétlem, az árakat a piacnak kell meghatároznia. Meg kell szűnnie a korábbi szerbiai gyakorlatnak: leülünk megbeszélni, hogy mi mennyibe kerüljön, ha pedig nincs kereslet, akkor vagy kérjük a kormányt, hogy növelje a béreket és a nyugdíjakat, vagy pedig megpróbáljuk rábeszélni a jegybankot, hogy erősítse már egy picit a dinárt. Szeretném még hozzátenni, hogy egy valamit nem értek: miért privatizáltuk a gazdaság nagy részét, amikor most a válság ideje alatt olyan érzésem támad, hogy többet próbálunk tenni a magángazdaságért, mint amennyit privatizáció előtt tettünk az állami gazdaságért. Megérteném, ha az állam a tulajdonát képező vállalatokért tenne meg mindent. Az a magánszféra miatt szabdaljuk most a vénánkat, amelynek eladtuk az állami vállalatokat. Szerintem nem kellene őket annyira sajnálni.
Hogyan éli meg, hogy a dinár értékvesztése miatt mindenki a jegybankot hibáztatja?
– Még a dinár 25–30 százalékos gyengülése után is szabadon sétálhatok az utcán. És mindig jót nevetek, amikor az emberek azt mondják, hogy a jegybank kormányzóját felelősségre kell vonni. A nemzeti bank törvényében egyetlen egy szó sem hangzik el az árfolyam stabilitásáról, csakis az árstabilitásról van szó. Viszont Szerbiának mindig kell egy bűnbak. Persze, nehéz egyedül lenni a jegybankban, amikor a másik oldalon ott áll 25 miniszter, az egész kormány, az importőrök, a kereskedők, és azok, akik deviza alapú hitelt vettek fel. Az a legérdekesebb, hogy egyesek azt szeretnék elhitetni, hogy még a polgároknak is több devizahitelük van, mint devizabetétjük. Ez nem igaz. Jelenleg a szerb polgároknak 6,2 milliárdnyi euró értékű devizabetétjük van a bankrendszerben, és csak 3,4-3,5 milliárdnyi euró devizahitelük. Minél inkább kritizálják a nemzeti bankot, nekem az annál nagyobb dicsőség, ugyanis ennek alapján azt tudatják, hogy jól végezzük a dolgunkat. Engem csak egy dolog háborít fel: nem értem, miért nem fogják már fel az emberek ebben az országban is, hogy nem lehet állandóan úgy élni, mintha még ma el akarnánk költeni a jövőnket. A hitelt vissza kell fizetni, és minél több pénzt veszünk fel polgárként, államként, annál inkább feléljük a jövőnket. Szerbiában is el kell gondolkodni azon, hogy miért ennyire népszerű a költekezés és hogy a pénzügyekhez való hozzáállás ilyen módja hová juttathatja az országot.
