Dr. Virág Gábor
A hegyesi csata évfordulóiról való megemlékezések között néhány évvel ezelőtt hívta fel a figyelmet dr. Virág Gábor nyugalmazott egyetemi tanár, helytörténész azokra a tényekre, amelyek a számok között bújtak meg, s amelyek azt bizonyítják, hogy a háború borzalmainak súlyát többnyire a civil lakosság viselte. A közép-bácskai térségben előbb a magyarok, majd utána a szerbek is.
– A szerb csapatok első csatározásainak áldozatáról 1948 augusztusából szerezhettünk tudomást Kishegyesen. A halotti anyakönyvi kivonatba ugyanis bekerült, hogy egy bizonyos Dukai Mihály szenttamási illetőségű lakost, ahogyan a kivonat fogalmaz, „a háborgó rácok lőtték agyon”. Tudni kell, hogy a szerb nemzetőrség felállítása és Szenttamás elsáncolása után az ottani magyar lakosság, amely a népesség egyharmadát tette ki, túlnyomórészt elköltözött. Sokan közülük Kishegyesre jöttek. A menekültek között azonban minden jel szerint éhinség uralkodott, mert gyakori volt az elhalálozás. Különösen a fiatalok és a gyerekek körében szedte áldozatait a nélkülözés.
Ezt a halotti anyakönyvi adatokból következtethetjük ki. Kishegyesen a szabadságharcot megelőző esztendőkben 180-200 halottat temettek. A forradalom első évében, 1848-ban, amikor a szenttamásiak már megérkeztek, a halottak száma 634 lett. A rákövetkező esztendőben a halottak száma még ezt is meghaladta, 656 temetést jegyeztek. Ezeknek egyharmada, vagyis 253-an temeriniek voltak, akik a szerb csapatok elől menekültek Kishegyesre, mivel a két község családjai között sok volt a rokoni kapcsolat. Egy évvel a szabadságharc leverése után a halottak száma visszaesett 194-re, s közülük nyolcan voltak temeriniek. Ők is a háború áldozatainak tekinthetők. A bajt csak tetézte, hogy egy újabb kolerajárvány is volt a szabadságharc idején. Erről nem sok adat maradt fenn, nem tudni pontosan, milyen méreteket öltött. Valószínűleg nem volt olyan pusztító, mint az 1831 és 1836 között dúló, de bizonyára hozzájárult a fenti adatokhoz –mondja dr. Virág.
A csatározások és a civil lakosságon elkövetett atrocitások valójában akkor szaporodtak meg, amikor a magyar haderő visszavonult.
– Szinte érthetetlen, miért vonták vissza Perczel Mórt és hadtestét Verbászról, mert ekkor kezdődött igazából a szerb csapatok előrenyomulása. A Duna mentén vonulva Zombort, majd Bajmokot követően Szabadka alá értek el, a Tisza mentén pedig Becsét foglalták el, és feldúlták Zentát is. Ezzel a visszavonulással védelem nélkül maradt az itteni magyarság, amit az ellenség ki is használt. Az 1849 januárjában történt szerb betörés érintette elsősorban a polgári lakosságot. Bácsfeketehegyen az adatok szerint ekkor több mint húsz embert öltek meg. Azért „csak” ennyit, mert a többség akkorra már elmenekült. Kishegyesre is eljutottak, itt is volt néhány áldozat, valójában megsarcolták a falut, ami csak félig-meddig sikerült, mert valaki elhíresztelte, hogy jönnek a honvédek, és a szerbek gyors tempóban távoztak. Elsősorban a zsidó kereskedők házait fosztották ki. Mindebből a harmadik fél, a németek sem maradtak ki, ahonnan lehetett, ők is elvitték a javakat – mondja a helytörténész.
A szenttamási csapatok bácsfeketehegyi betöréséről, egy szenttamási szemtanú, Novak Golubski is írt. Könyvét Dr. Virág fordította le magyarra, s ebben erről a többi között ez áll: „Pillanatok alatt elfoglaltuk a sáncot, majd Feketicset is, mert az ellenség nem állt meg a faluban, hanem fejvesztve menekült, így mentve irháját. Katonáink nem akarták a falun túl is üldözni őket, viszont a faluban, akire csak ráakadtak, azt megölték. Feketicset tehát egyetlen rohammal és veszteség nélkül bevettük. A kifosztott Feketicsről jókedvűen távoztunk.”
A „jókedvű” portyázásnak azonban hamarosan vége szakadt.
– Márciusban a honvédség Perczel vezetésével visszatért, körülfogta a sáncot, és rövid időn belül ezúttal sikeresen be is vette. Ebben a harcban is nagyon sok polgári áldozat volt. Mindkét oldalon voltak szélsőségesek. A szerbek soraiban főleg az úgynevezett „szerviánok”, a Szerbiából bejött önkéntesek végezték az atrocitásokat, de a magyarok körében is akadtak bőven olyanok, akik nem ismerték az itteni körülményeket és kegyetlenül viselkedtek – véli a helytörténész.
Szenttamás bevételekor a legtöbb civil azonban nem a honvédek bosszúja miatt halt meg, hanem azért, mert pánik tört ki a menekülő lakosság körében, és legtöbben vízbe fúltak. A fent említett szerző erről a következőképpen emlékezett meg: „A mieink (a szerbek) a hídra (az Újvidék felé vezető pontonhídra) tódultak és menekülni kezdtek, az ellenség már a hátukban, a sáncon volt. Elképzelhetjük, micsoda szörnyű látvány volt az, amikor ezernél is több polgártársunk a szűk hídra özönlött és menekülni kezdett, a szűk, alig két öl széles hídon tolongott az ellenséggel a hátában, amely a hátukba tüzelt és gyilkolta őket... Ebben a zűrzavarban a híd kétoldali korlátja is eltört, s hirtelen tömegével hullottak és fulladtak a vízbe. Itt a víz nagyon mély, keveseknek sikerült csak a partra vergődni.” A másik menekülési útvonal a becsei úti Krivaja-híd volt, de az itt posztoló szerviánok nem engedték át a lakosságot egészen addig, amíg nem látták a hátuk mögül közeledő honvédeket. Ekkor azonban tülekedés támadt, pillanatok alatt eltorlaszolták a kijáratot, és a pánikban sokan itt is a jeges folyóba vetették magukat. Legtöbben mégis a Becse felőli oldalon menekültek meg. A korabeli becslések szerint Szenttamás bevételekor mintegy négyezren haltak meg, többségük civil volt, mint ahogyan korábban a környező települések lakosai is.
A szenttamási hadállás
