Napra pontosan hat évvel a Zoran Đinđić miniszterelnök elleni gyilkos merénylet után még mindig sötétben tapogatódzunk, mert nem kerültek az igazságszolgáltatás színe elé az összeesküvés szervezői, nem derült fény a politikai és más indítékokra. Megalapozottan gyanítható, hogy négy csoportba sorolhatóak, akik egy Európában gondolkodó, reformpárti, tettre kész fiatal kormányfő életére törtek.
Mindössze néhány nappal likvidálása előtt Zoran Đinđić bejelentette, hogy kíméletlenül leszámol a szervezett bűnözéssel. Az alvilág megértette, hogy ebben az élet-halál harcban nem maradhat alul. Az előbbi nyilatkozatával csaknem egyidejűleg a néhai miniszterelnök kijelentette, hogy kormánya maradéktalanul együttműködik a hágai törvényszékkel, s kiszolgáltatja azokat, akik népükre, hazájukra hivatkozva háborús bűncselekményeket követtek el, s Szerbia nem lesz sem menedékhelyük, sem túszuk.
Nem kevesen tartottak attól, hogy számot kell adniuk háborús szerepükről. E két csoportból verbuválódtak a merénylet közvetlen elkövetői, és azok is, akik harctéri tapasztalatuk, magasiskolai képzettségük birtokában, a katonai és a polgári titkosszolgálatban szerzett értesüléseikkel, kapcsolataikkal visszaélve kitervelték, megszervezték a gyilkosságot.
A harmadik csoportba az Ázsiában gondolkodó, a Nyugat helyett az Oroszországgal való szoros szövetség elméletének hívei, konzervatív politikusok, egyházi körök, akadémikusok, irodalmárok, lapkiadók, pártvezérek, a katonai, polgári titkosszolgálat, a fegyveres erők tényleges, vagy nyugalmazott maradi főtisztjei sorolhatóak.
A negyedik csoport azokból állt, akik képességük, nézetük miatt a szavazópolgárok választásokon kinyilvánított akaratából sohasem terpeszkedhettek volna el miniszterelnöki bársonyszékben, nem tölthettek volna be felelősségteljes tisztséget. Hozzájuk csatlakoztak bírók, ügyészek, tisztek, akik karrierjük kiteljesülését tőlük remélték.
De kik ezek a titokzatos, a mai napig névtelen alakok? Dejan Milenković Bagzi, e hidegvérű, gyermekarcú bér- és sorozatgyilkos miután vádalkut kötött, az előbbiekben felsorolt vegyes társaság tagjait nevezte ,,a felettünk álló krokodilusoknak, közülük egy sem ül a vádlottak padján, s ők gátolják meg, hogy kiderüljön az igazság a kormányfő meggyilkolásáról”.
A brutális vérontás óta eltelt annyi év ellenére még ma is megdöbbentő, hogy nem indult vizsgálat annak kiderítésére, hogy a kormányfő biztonságára ügyelők közé miként férkőzhetett be annyi arra méltatlan egyén. Zoran Janjušević, a testőrség főnöke kinevezése előtt gépkocsivezető volt. Különféle törvénytelen ügyleteket bonyolított le, annyi pénzt halmozott fel, hogy még az unokáinak is lesz mit a tejbe aprítaniuk. Vajon jövedelmező másodállása ellenére maradt-e ideje felelős feladatának elvégzésére, s mennyire tartotta szívügyének a kormányfő biztonságát?
A szakértők által megcáfolt három golyó hamis elméletének tanújaként a bíróság előtt Milan Veruović, Zoran Đinđić főtestőre tett vallomást. Miloš Vasić újságíró a merényletről írt vaskos könyvében arra célzott, hogy e testőr múltja nem feddhetetlen, neve a rendőrség nyilvántartásában szerepelt. Ha ez igaz, miként ruházhatták fel ilyen felelős, makulátlan előéletet megkövetelő megbízatással?
Senki sem kérdezte meg Dušan Mihajlovićot, a mártír kormányfő belügyminiszterét, miként történhetett meg, hogy semmit sem tudott arról, hogy hosszú hónapokon át felettese űzött vad. Azt sem firtatták, hogy a törvényszék előtti vallomásában mire gondolt, amikor azt állította, hogy talán fél évszázad múlva kiderül az igazság.
Talán nem kell annyit várni, de sajnos az sem valószerűtlen, hogy az összeesküvés felgöngyölítetlen marad.
Napra pontosan hat évvel a gyilkos merénylet után annyi biztos, hogy közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett bűnbanda kioltotta egy művelt, rátermett miniszterelnök életét, halála óta Szerbia körbe-körbe forog, s a kör egyre szűkül.
