Öt évvel ezelőtt váltam el. Úgy döntöttem, hogy végleg eljött az ideje pontot tenni egy addigi kapcsolat végére. Ő volt az, aki mellett egy fárasztó és zsibbasztó nap végén agytompító vigaszt kerestem, vele töltöttem ki szabadidőm egy részét. Majd végül megelégeltem, és úgy döntöttem, hogy helyette inkább többet olvasok, vagy sétálok a kutyámmal, a barátaimmal találkozom, esetleg megnézek egy igényes színházi előadást. Bármit, csak ne őt. És egy költözés alkalmával egyszerűen addigi nappaliszobámban hagytam. A tévémet. Azóta is egykori, ma üres szobámban árválkodik.
Így adódott, hogy öt évvel ezelőtt megtagadtam a tévé-előfizetés rendszeres térítését. Nem vagyok hajlandó olyan szolgáltatásért fizetni, amit nem is veszek igénybe. Nincs olyan vélemény, amit ezzel a témával kapcsolatban ne hallottunk volna már. Egy biztos, a polgárok többsége, nemzetiségtől függetlenül, a tévé-előfizetés eltörlését támogatja.
Már a Jugoszláv Királyságban is hasonló illetéket kellett fizetnie a lakosságnak, illetve akkor még rádió-előfizetést, majd a titói Jugoszláviában a televízió megjelenésével bevezették a tévé-előfizetést. 1993-ban, Milošević idejében kezdték meg a villanyszámlán feltüntetni az előfizetés díját, 2001-ben ezt egy időre eltörölték, majd ismét bevezették a szóban forgó illetéket. Mivel a műsorszórási törvény legutóbbi módosítása sem irányzott elő módszert annak az ellenőrzésére, hogy kinek kell előfizetést fizetnie, ezért megállapították: akinek van villanyórája, annak tévé-előfizetést is fizetnie kell. Nem számít, hogy kinek van tévékészüléke, és kinek nem, valamint az sem lényeges, hogy egyesek nem is nézik a Szerbiai Rádió és Televízió műsorait. Az sem érdekel senkit, hogy a legtöbb kábeltelevízió-szolgáltatónál ma már olyan csomagra is elő lehet fizetni, amely elérhetővé teszi az SZRTV-t. Ennek értelmében igencsak logikus a kérdés, hogy az ilyen csomagok előfizetői miért fizetnének valamiért duplán.
Az ellenzők tábora már alkotmányellenesnek is minősítette az előfizetést. Azzal érveltek, hogy az alkotmányban a tájékoztatás alapvető jogként és nem kötelezettségként van szavatolva. Vagyis miért fizetnénk azért, amire alkotmányos jogunk van – mondják ez ellenzők. Erre alapozva a jövőben már senki sem érvelhet. Az Alkotmánybíróság egy évvel ezelőtt megállapította, hogy a tévé-előfizetés díját igenis minden Szerbiában élő polgárnak fizetnie kell, szó sincsen alkotmányellenességről. Az SZRTV mintha csak erre a jogi hátszélre várt volna, és a tavalyi év folyamán 280 ezer adós ellen indított bírósági eljárást. Jogászok korábban az elévülésre hivatkozva elmondták, hogy a bíróság csak a polgárok utolsó 12 havi tartozását hajthatja be, a legfrissebb hírekben erről azonban nem volt szó.
Az tévé-előfizetés fogalma Európa egyéb országaiban sem ismeretlen. Azt már elárultam, hogy kidobtam a televíziót az életemből, ennek ellenére természetesen van némi fogalmam arról, hogy hogyan is kellene kinéznie a közszolgálati adók sugározta műsoroknak, és azt is tudom, hogy a legtöbb európai közszolgálati adóval ellentétben az SZRTV ezeknek az elvárásoknak egyáltalán nem fel meg. Eddigi újságírói pályafutásom során nem egy olyan médiaszakértővel készítettem interjút, aki a kritikán kívül semmi mást nem mondott közszolgálati adónk műsorainak minőségével kapcsolatban. Megjegyezném, hogy ha igaz a kimutatás, miszerint a tévé-előfizetést a háztartások 60 százaléka fizeti rendszeresen, akkor az SZRTV a műsorok igénytelenségét, illetve szerénységét nem magyarázhatja a rossz anyagi helyzetével. A legutóbbi népszámlálás szerint Szerbiában több, mint két és fél millió háztartás van, vagyis, ha pontos az előbbi kimutatás, akkor egy egyszerű számítás után kiderül, hogy az SZRTV havi bevétele csak az 500 dináros előfizetésekből meghaladhatja a 700 millió dinárt.
A közelmúltban egyik nagyra becsült kollégám a tanárok sztrájkja kapcsán feltette a költői kérdést, hogy hol sztrájkoljon az a több százezer szerbiai, aki anyagilag alig képes egyik hónapból a másikba átvergődni. Ahelyett, hogy a tévé-előfizetés törvényességéről, vagy jogosultságáról elmélkednék, inkább csöndesen megkérdezném, hogy kit pereljenek azok, akik hónapok, vagy évek óta nem kaptak fizetést, a munkanélküliek, azok, akik a sikertelen magánosítás és állami kizsákmányolás után zuhantak az alacsonyabbnál is alacsonyabb szintre, az éhezők, a nyomorban és reménytelenségben felnövő gyerekek, a 10 ezer dináros, vagy még annál is kevesebb nyugdíjból tengődő nyugdíjasok. Kit pereljenek ők? Kit helyezzen vád alá az az apa, akinek együtt kell élnie a tudattal, hogy képtelen gyerekeinek jobb jövőt biztosítani? Meddig kér tőlünk az állam, és mikor ad végre nekünk valamit? Olyan kérdések ezek, amelyekre az elveszett optimizmus korszakában szerintem már senki sem remél választ.
