A magyar sajtó napján, március 15-én adják át évente a Napleány Díjat annak a délvidéki magyar újságírónak, aki a publicisztika területén maradandót alkotott. Idén Németh Istvánnak, a Magyar Szó nyugalmazott újságírójának, napilapunk és a Hét Nap munkatársának ítélte oda a díjat a VMMSZ szakmai kuratóriuma (Dévavári Zoltán, Dudás Károly, mgr. Hajnal Jenő, Matuska Márton, dr. Szöllősy Vágó László). A díjat 2003-ban alapította a Dévavári család és a szobor újraöntésének költségeit azóta is Dévavári Valéria finanszírozza. A díj Baranyi Károly Napleány című szobra.
A kishegyesi születésű, Újvidéken élő Németh István író, publicista 2007-ben vehette át az egyik legrangosabb magyarországi újságírói kitüntetést, az Aranytoll Díjat. Ennek előtte inkább szépirodalmi díjakban részesült: Híd Irodalmi Díjban, Szirmai-díjban, Szenteleky-díjban, Neven-díjban, Pro Literatura-díjban és még sorolhatnánk. Való igaz, sőt harminc könyve híven tanúskodik arról, hogy közéletünkben nem csak újságíróként van jelen. Ugyanakkor rendszeresen jelentkezik karcolataival a sajtóban. Heti rendszerességgel szólítja egy-egy rendhagyó utazásra, szellemi kiruccanásra olvasóit, miközben az itteni magyar kultúra, szellem, és a „hétköznapi” emberek gondolatvilága sejlik fel. Közösen számolunk utána, s derül ki, mindennek legalább négy évtizede.
A Napleány Díj március 15-éről és a Magyar Sajtó Napjáról szól. Mindkettőhöz élénken kapcsolódik Petőfi. Négy évvel ezelőtt épp ezen az ünnepnapon írta Németh István: „Petőfi tehát él. Legalábbis minden magyar ember szívében-lelkében. Bár az imént említett jelzővel csínján kellene bánnunk. Magyarkodásnak tűnhet.”
Ma is érvényes ez a megállapítása: egyesek szemében magyarkodik az, aki március 15-éről, Petőfiről beszél?
– Akkor is, most is azt mondom, hogy sokan gúnnyal beszélnek Petőfiről, vagyis mindarról, ami nemzeti. Sokaknak mindez „magyarkodás”. Ezért rettenetesen fel tudok dühödni. Mi az, hogy „magyarkodás”? Én a „magyarkodás” szót csak csipkelődéssel tudom leírni, és azoknak szánom, akik minden nemzetit magyarkodásnak titulálnak...
A nagy szavakat mellőzve, a díjak is szóba kerülnek. Természetszerűleg valamennyi jólesik a díjazottnak, mint ahogyan a nemzeti ünnep is, ha van kivel megosztani, s csakúgy a sajtó napját. De hogyan is állunk ezen a téren?
– Csakugyan feltehetnénk a kérdést, hogy 1848 óta – amikor a 12 pontot megfogalmazták, és első helyen említették a sajtó szabadságának fontosságát – mi történt a sajtóval? Tényleg szabad a sajtó? Bizonyosan függ, mindig függ valamitől. Nem tudom eldönteni, de egészen szabadnak sohasem mondható, hiszen annyi mindentől függünk. Megkérdezném: vajon gúzsba kötve, anyagi gondoktól terhelten lehet-e szabad a sajtó most a Vajdaságban? Van egy szomszédom, aki gyakran szemrehányást tesz: miért kerüli meg a sajtó az égető problémákat, miért nem bátrabb, miért kell meghunyászkodni a hatalom előtt? Ha az utóbbi 10-15 évnyi vajdasági magyar sajtót bizonyos idő távlatából valaki újralapozza, olyan benyomása kelhet, hogy itt ezekben az években tejben-mézben folyó Kánaán volt, minden terítés birkapaprikásból, borból, pálinkából állt. Én már mondtam a kollégáknak, hogy miért nem a munkanélküliséggel foglalkoznak, amitől fél ország retteg? Persze mindenről írni kell, arról is, ha az emberek jól érzik magukat. De ha csak ez van, akkor ott nagy baj van az újságírással. Mintha valami titkos féreg foga rágná a publicisztikánkat. Körös-körül az elszegényedést tapasztaljuk, a lakosság elöregedését, elfáradását, kiábrándultságát, a fiatalok elvándorlását, a nemzetek közötti bizalmatlanságot, ezzel szemben a sajtóban – s most csak a mi kisebbségi sajtónkra gondolok – csak táncolunk, koccintgatunk, csipkéket horgolunk.
Az újságírás közvélemény-formáló erejére terelődik a szó.
– Vegyük alapul a példányszámokat (bár a könyvek esetében is hasonló a helyzet), és láthatjuk, nincs okunk lelkesedésre. Ebben az elanyagiasodó világban, amelyben furcsamód mind kevesebb ,,anyagi” jut a köznép kezébe, nem csoda, hogy könyvre, újságra és ily „haszontalan dolgokra” nem jut. Az írástudóknak azonban kellene legyen felelőssége. De hogy az írótársadalom érdemben tudja-e befolyásolni a társadalmat, fölöttébb fogas és megfoghatatlan kérdés. A diktatórikus társadalmakban még odafigyelnek az emberek az olvasók az írók szavára, ám ma már világszerte demokrácia dühöng és dübörög, s ezekben a szabad társadalmakban a szabad emberek mindenekelőtt választott képviselőik, kormányaik szavára és tetteire figyelnek. Az írók, az írástudók végre minden erejükkel és tehetségükkel az esztétikumra koncentrálhatnak. Jól teszik, hiszen tudják, hogy a közélet befolyásolásának az eszközei nem az ő kezükben vannak.
Hogy hol a helye a publicisztikának, avagy a publicistának?
– A mi világunk kicsit zártabb, már ami megvan, ami megmaradt. Mert sorvad, fogy, fogyatkozik. Az én aktív újságírói koromban a Magyar Szó pl. a Szocialista Szövetség lapja volt, ez pedig a párt szócsöve. Tehát pártlap volt a Magyar Szó, a maihoz viszonyítva szigorúbb feltételek voltak, mégis fel lehetett tárni a történéseket. A zentai Thurzó Lajos emléke jut eszembe, akivel ugyan nem dolgoztam együtt, de a beszolgáltatás idején – amikor azt is elvitték a termelőtől, ami nem termett meg – terepjáró volt. Ameddig bírta. Visszavonult az újságírásból. Gondolom, a lelkiismeretére hallgatott. A Magyar Szóban, a vajdasági magyar újságírás több évtizedében kevés ilyen ember akadt.
