A sajtószabadság napján vette át Ternovácz István, az Újvidéki Rádió újságírója dr. Katona Bélától, az Országgyűlés elnökétől az Év parlamenti újságírója különdíjat, s e rangos kitüntetés kapcsán beszélgettünk vele.
Milyen érzés volt a magyar parlamentben átvenni ezt a rangos kitüntetést?
– Jó érzés volt. Bővebben: még mindig esetlenül mozgok a mindenkori díjazottak között, ettől függetlenül megtiszteltetésként éltem meg, hogy Tibor öcsémmel és barátaimmal, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának teljes szerkesztői gárdájával együtt ott állhattam a Magyar Országház Vadásztermében a házelnök úr méltatását hallgatva. Nem születtem az ilyen helyzetekre, de elmentettem magamban az élményt.
Mi áll az indoklásban?
– Hogy pontos legyek, idézem: „Az Év parlamenti újságírója különdíj Ternovácz István, a Magyar Rádió vajdasági tudósítója részére, a Magyar Országgyűlés tevékenységének megismertetésében végzett kiemelkedően magas színvonalú munkájáért.” Aláírás: Dr. Katona Béla, az Országgyűlés elnöke.
Melyik parlamentből nehezebb tudósítani: a magyarországi vagy a tartományi, esetleg a köztársasági képviselőházból?
– Nem tudom, mert a magyar parlamentből csak egyszer volt alkalmam tudósítani, amikor az elmúlt év végén Boris Tadić szerb államfő Katona Bélánál, az Országgyűlés elnökénél járt. Viszont a magyar parlament mindenkori elnökének, házbizottsági elnökeinek és különböző küldöttségeinek vajdasági és szerbiai útjairól rendszeresen beszámoltam. Ha jól értelmezem, akkor a kitüntetést is ezért kaptam. Ma egyébként, az internet világában akár egy barlang mélyéről is könnyű tudósítani, ha van hozzá térerő.
Milyen gondolatok jutnak eszébe egy díjazottnak a sajtószabadság napján?
– Elsősorban az, hogy fontos, amit az újságíró művel. Az általa kimondott vagy leírt szó meg kell, hogy testesítse az újságolvasó vagy a rádióhallgató lelkiismeretét. Ez azt jelenti, hogy ha közéleti szereplővel beszélgetek, akkor nem játszhatom el a passzív mikrofonállvány szerepét, és nem lehetek toll egy politikus kezében, hanem annak az eszével kell gondolkodnom, aki majd hallgatja, vagy olvassa az interjút. Márpedig a közösség meglehetősen tarka. Ezt is tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor az újságírónak is minden nap a tükörbe kell néznie, és lelkiismeret-vizsgálatot illik gyakorolnia. Meg kell kérdeznie magától: mit tettem a közösségemért ma, azon túlmenően, hogy teljesítettem a normámat. Az újságírónak tisztában kell lennie saját felelősségével, meg azzal, hogy a műsor nem róla szól.
Mit tudunk mi, újságírók tenni a függetlenségért, az el nem kötelezettségért, az önállóságért és a sajtószabadságért?
– A legfontosabb: elhitetni magunkkal, hogy nem félünk. A gyávaság és a meghunyászkodás ugyanis az újságírás sírba eresztő kötele. A másik, hogy felelős vagyok magamért és a közösségemért. Nem attól vagyok jó újságíró, hogy tisztességes emberek tegnap megveregették a vállamat, hanem ha ezt holnap is megteszik. Persze itt nem elsősorban a politikusi vállveregetésre gondolok, habár az is lehet őszinte és nem csak számító. Szerintem a mai vajdasági újságírás első számú problémája az öncenzúra. Ha nem nyúlok hozzá érzékeny témához, ha nem teszek fel kendőzetlen kérdéseket, ha elhallgatok a közösség szempontjából fontos dolgokat, amelyekről tudok, akkor észrevétlenül cinkosává váltam a cenzúrának. A politikával foglalkozó újságírónak tudatosítania kell magában, hogy emberileg semmivel sem alacsonyabb rendű egy politikusnál. Emberként, keresztény alázatot gyakorolva kell rámutatni a minket képviselni hivatott közszereplő mulasztásaikra, ha van ilyen. Attól azonban, hogy szabad újságírónak érzem magam, nem vagdalózhatok. Nem lehetek ügyeletes korbács sem, aki majd rendre elveri a port valamelyik politikuson. Az újságírónak arra kéne törekednie, hogy egyenrangú partnerként vállvetve építse a közösséget a közélet többi szereplőjével. Felelősséggel. És azt sem tudom elfogadni, hogy az újságíró csak akkor írhat jól, ha eléggé megfizetik. A méltányos bérezésre kétségtelenül szükség van. De az újságíró vagy jól ír, vagy sehogy. Az árnyalt, objektív tájékoztatás nem lehet pénzfüggő. Ettől függetlenül tény, hogy a vajdasági magyar újságíró társadalom nagy része anyagilag kiszolgáltatott helyzetben van, és ezen sürgősen változtatni kell.
Jelenleg Vajdaságban az Újvidéki Rádió számít a legnaprakészebb és legfüggetlenebb magyar médiának. Mi erről a véleménye? Hogyan sikerült ezt kivívni?
– Itt Vajdaságban gyakran hallani melldöngető megnyilatkozásokat arról, hogy ki a legnézettebb, a leghallgatottabb, a legolvasottabb. Fenntartásokkal kezelem a kvázi közvélemény-kutatási eredményekre hivatkozó dicsekvéseket. Erről beszélni álprobléma. Ennél sokkalta fontosabb, hogy minden újságíró ott tegye becsülettel a dolgát, ahol éppen tennie kell. Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége nagy bajban van, hiszen 27 dolgozóval kevesebb áll rendelkezésére a 24 órás műsor elkészítéséhez, mint a szerb szerkesztőségének. És itt nem a szerb kollégák vannak sokan, hanem mi vagyunk méltánytalanul kevesen. Ez szakmai és nemzeti szempontból is negatív diszkrimináció. A kvázi „rendszerváltás” e tekintetben nem hozott semmit. Milošević hatalomra kerülése óta, bárki volt is hatalmon, folyamatos a magyar szerkesztőség leépítése. Nem az én tisztem eldönteni, hogy kell-e a vajdasági magyar hallgatóknak a 24 órás magyar műsor, de hogy ez hamarosan össze fog omlani, kétségtelen. A VMSZ elnöke, képviselői megpróbáltak az érdekünkben tenni. Nem sikerült. Azt azonban fölöttébb furcsállom, hogy a Demokrata Párt hatalmi pozícióban lévő magyar képviselői fontosabbnak tartják a VMSZ lejáratását, mint azt, hogy a magyar ügyekben, köztük az Újvidéki Rádió ügyében is tegyenek valamit.
Mi a véleménye a Magyar Szóban előállt helyzetről?
– Nem látok teljesen tisztán egyetlen napilapunk helyzetét illetően. Abban azonban biztos vagyok, hogy a vajdasági magyarok megérdemelnének egy olyan rendezett sorsú Magyar Szót, melynek szerkesztőségében az újságírók azért érzik majd jól magukat, mert növekszik az eladott példányszám.
