Mi a sajtószabadság és mi a cenzúra?
A lexikon szerint a sajtószabadság az állampolgári jogok egyike, a sajtó útján való szabad, hatóságilag előzetesen nem ellenőrzött és korlátozott véleménynyilvánítás. A sajtószabadság követelését a polgári átalakulásért folytatott harcban fogalmazták meg először, aktualitását az abszolút monarchia, különösen az egyházi hatóságok sajtótermékeket szigorúan kézben tartó zsarnoksága adta. A Habsburg abszolutizmus ellen, a polgári fejlődésért felkelt 1848-as magyarországi forradalomnak is ez volt az egyik alapvető követelése. A sajtószabadság érvényesülését nagymértékben gátolja az a tény, hogy a fejlett tőkés országokban nagy konszernek monopolizálják a hírközlést, s ezzel az állami korlátozás helyére a monopóliumok korlátozó, megszűrő tevékenysége lép. A sajtószabadságot korlátozó intézkedések és intézmények elleni küzdelem ma is élő probléma a világ számos országában.
A cenzúra pedig a közlésre szánt politikai, irodalmi, művészeti írások és egyéb alkotások (cikk, rádió- vagy televíziós műsor, film stb.) felülvizsgálata (előzetesen vagy utólag) az illetékes állami szervek által. A cenzúrával a hatóságok az uralkodó osztály érdekeit védik. Először VI. Sándor pápa hívta életre a XV. század végén a könyvnyomtatás elterjedésének hatására. Azóta számtalan módosítást hajtottak végre rajta, de ma is él nyílt vagy burkolt formában.
Ezt jómagam is alátámaszthatom, ugyanis csaknem harminc éves újságírói munkásságom alatt többször is találkoztam vele. Mármint a cenzúrával.
A nyolcvanas évek elején például azért kaptam fejmosást a főszerkesztőmtől, mert riportalanyom legkedvesebb nutriáját Magyarországon vette. Hatalmas, szép nutria volt. A tenyésztő elmondta, én megírtam, a szerkesztőm nem húzta ki.
„Mit gondolsz, csak a magyar nutriák lehetnek szépek?!”, habzott főnököm szája.
Az eset után valamennyi szerkesztő jobban odafigyelt rám és a magyar szót minden írásomból kihúzták. Magyar szakácsnő nem taníthatott meg főzni szerb szakácsnőt, a magyar zászlót nem taposhatták sárba stb.
Csodálom, hogy lapunk nevét akkor nem változtatták meg. Mert ugye, mi az, hogy Magyar Szó?
Később változtak az idők, és az úgynevezett „magyarkodásom” már nem volt érdekes. Sőt kimondottan hasznosnak bizonyult nemzeti hovatartozásunkat hangoztatni, s tették is ezt mindazok, akik néhány évvel korábban még gondolni sem mertek rá.
Nemrég állítólag hozzánk is bekopogott a demokrácia. És vele együtt a sajtószabadság. Legalábbis ezt állítják vezetőink. És a cenzúra is megszűnt, mondják ők.
Én mást tapasztalok. Azt, hogy a demokráciában is vannak sérthetetlen emberek, akikről nem illik rosszat írni. Azokat az embereket sem szabad bántani, akik pénzzel támogatnak minket, még ha a pénz vérhez is tapad. Mert ha igen, következik a fizetéslevonás, a felmondás, a pereskedés...
Ilyen helyzetben mit tesz a szófogadó újságíró?
A cenzúra legsötétebb, legalattomosabb formáját alkalmazza. Öncenzúrát gyakorol.
Mert azt látja, hogy aki így tesz, a szamárlétrán is szépen haladhat, és egy napon akár miniszter is lehet belőle.
Mindezek miatt csakis azt mondhatom, hogy teljesen egyetértek a lexikonban megfogalmazottakkal. Ma sincs szabad sajtó és ma is van cenzúra.
És nem a fejlett tőkés országokról beszélek, hanem rólunk.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Olvasson csupán bele az újságainkba.
