Most, egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk felé közeledvén, újfent eszembe jut az a régi ötletem, hogy ha én egyszer könyvkiadó lennék... Immáron nem lehetnék, de soha nem is szándékoztam azzá válni. Ahhoz egy Püski Sándori rátermettség, tudás, tehetség, akarat s bizonyára néminemű anyagi háttér is szükségeltetik, belőlem ez mind hiányzott, a mai napig úgyszintén. Egy könyvkiadónak összehasonlíthatatlanul nehezebb a dolga, mint egy firkásznak, ezen utóbbi összeüt valamit s ha szerencséje van, kiadót talál hozzá. Még így olyan sanyarú környezetben is, amilyen nékünk adatott, vajdmagyar tollforgatócskáknak.
És most mégis az motoszkál a fejemben, hogy ha volna bizonyos tőkém, erőm és energiám és könyvkiadásra adnám a fejemet, körlevéllel fordulnék mindazokhoz a délvidéki településekhez, amelyekben maradtak még magyarok, hogy arra alkalmas egyének, akik helytörténettel foglalkozunk, gyűjtsék össze és írják meg falujuknak, városuknak a mai naphoz fűződő emlékeit.
Ugyanis március 15-e van.
Múltheti remekbe sikeredett jegyzetem, ha még emlékszik rá a Nagyérdemű, a nők nemzetközi ünnepéhez kapcsolódott, tehát megjelenése egybeesett a jeles dátummal.
Ha már most ezt a jegyzetet is sikerül papírra vetnem s a szerkesztő közre is teszi az egyetlen hazai napilapunkban, egy újabb sikeres egybeesés örömét élvezheti a lapvásárló: március tizenötödikéről csütörtökön, március 15-én!
Tehát ha soha meg nem álmodott, soha nem vágyott vágyam valóra válna s könyvkiadó lennék, szétküldeném buzdító körlevelemet, lelkesítő fölhívásomat, a helytörténészeknek, hogy aztán a begyűjtött kéziratokból jövő év március 15-ére egy hézagpótló művel ajándékozzam meg közösségünket, mindenek előtt olvasóinkat.
Mert eddig, ugyan meglehetősen hézagos tudásom szerint szinte nincs Kis-Bácskában és a Bánsági részeken olyan, magyarok által is lakott helység, amelyikben nem hagyott volna valami nyomot a szóban forgó magyar szabadságharc. Ilyen vagy olyan szellemi, akár tárgyi emléket is. Dicsőt vagy tragikusat. Zombortól kezdve Kishegyesen, Nagybecskereken át, egészen Fehértemplomig.
Két köztéri Kossuth-szobrunk máris van – igaz, a bácskossuthfalvi csak több évtizedes bujdosás után került újra méltó helyére –, áll szabadságharcunk utolsó győztes csatájának felújított emlékművel a kishegyesi Kálvárián, nemrég vonult be Adára a legnagyobb rác-magyar bronzba foglalt arcmása, de nem feledkeztek meg március idusáról Kisoroszon, Zentán, Törökbecsén, Horgoson, Zomborban, Kiss Ernő nyugvóhelyéről sem és még megannyi helyen, annyi vérrel, verejtékkel áztatott szülőföldünkön.
És ha egyszer, akár már jövőre is minden ehhez fűződő fennmaradt emlék és emléktárgy képe egy könyv lapjain megelevenedne, megőrződne, fölragyogna!
Ez, egy ilyen könyv megszületése ahhoz képest, amit Petőfiék, Kossuthék, Damjanichék, Bemék, Klapka Györgyék, a Tizenhármak, a sok-sok százak, ezrek, százezrek megmutatták, semmiség, olvasója azonban bizonyára Odafönn is akadna.
Már csak ezért is érdemes volna nekirugaszkodni.
