Harmincnyolc évvel ezelőtt, 1974 márciusában lépett életbe Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány Alkotmánya, amely a lehető legmagasabb fokú önrendelkezést szavatolta a tartomány számára. Kétségtelen, hogy a döntés politikai megfontolásból született, és Szerbia túlhatalmát volt hivatott megakadályozni a szövetségi állam szerveiben, de az is tény, hogy a hetvenes–nyolcvanas években Vajdaság gazdasága felvirágzott. Azután következett az 1989-es joghurtforradalom, s az autonómia eltörlése meg a centralizálási törekvések mindent tönkretettek. Mindent.
Önálló törvényhozás, kormány, nemzeti és fejlesztési bank, saját bevételi források és vagyon, önálló rendőrség és igazságszolgáltatási rendszer – mindezt szavatolta Vajdaság számára a legendás ’74-es alkotmány. Kevesen élnek már azok közül, akik részt vettek az alkotmány megfogalmazásában, és akik részesei voltak nemcsak az alkotmányozási folyamatnak, hanem a korabeli adminisztrációnak és a gazdasági struktúrának is. E kevesek egyike a 86 éves Mucsi András, aki 1969-től 1971-ig a Stipan Marušić által vezetett vajdasági végrehajtó tanács kereskedelemmel, vendéglátóiparral és turizmussal megbízott tagja volt, majd egészen a ’74-es választásokig a tartomány Gazdasági Tanácsának elnöki posztját töltötte be. Ez utóbbi pozíciójánál fogva választották be az alkotmányt előkészítő bizottságba.
Mucsi Andrással újvidéki otthonában beszélgettünk.
Van-e olyan paragrafusa ennek az alkotmánynak, amelyet Önnek köszönhettek a vajdaságiak?
– Az alkotmányozási folyamatot szövetségi szinten Edvard Kardelj koordinálta, ő volt a megmondhatója annak, hogyan és miként lesz. Tehát a kereteket felsőbb szinteken határozták meg, mi csak a tartalmi kérdésekben hallathattuk a szavunkat. Az alkotmányt szakemberek írták, a folyamat részvevőinek nagy részét, köztük engem is pedig csak „illemből” hívták meg. A hatalom felosztásának módozataiba, a bírósági hatáskörök és a belügyi szervek ügyeibe nem szóltam bele, egyedül az itt lefektetett gazdasági vonatkozású dolgokat illetően szólaltam fel. De ezen a téren sem történhetett semmi másképp, mint ahogyan azt a központi „agytrösztben” jónak látták. Most, hogy újraolvastam a 428 szakaszból álló alkotmányt, valósággal elhűltem, hogy mi mindent nem írtunk bele.
Ön az alkotmány kihirdetése előtti időszakban dolgozott a tartományi adminisztrációban, de ’74 májusáig megőrizte pozícióját. Éles volt a váltás az alkotmány meghozatala előtti és utáni időszak között?
– Nem, már 1971-től, a szövetségi alkotmány függelékeinek elfogadásától kezdve nagyfokú önállósággal rendelkezett Vajdaság. Ha nem is volt meg minden, később megalakult intézmény, mint amilyen a nemzeti bank vagy az alkotmánybíróság, de mi már a hetvenes évek elejétől fogva gyakoroltuk az önállóságot. Én például törvényeket írtam alá ebben az időszakban. Elmondanék egy történetet ezzel kapcsolatban. Amikor a későbbi pályafutásom során a vajdasági biztosítóintézet vezérigazgatójaként az éves zárszámadást vizsgálgattam, fölfigyeltem egy olyan adónemre, amely nekem sehogyan sem tetszett. Behívtam a pénzügyi igazgatót, hogy magyarázza meg, mi ez. Ő pedig behozta a vajdaság hivatalos közlöny egyik korábbi számát, amelyben benne volt a biztosítók adóztatását szabályozó törvény – amit én jegyeztem.
Miben különböztek a tartományi hatáskörök a köztársaságiaktól?
– Azonos hatáskörei voltak a két tartománynak, Koszovónak és Vajdaságnak a köztársaságokéival. 90 százalékban a jogaik is ugyanolyanok voltak. Sőt még a tartomány véleményét is ki kellett kérniük a köztársasági és a szövetségi szerveknek, amennyiben olyan előírást akartak meghozni, amely kihatással lett volna a tartományra is. Ami mégis a legfontosabb, hogy Vajdaság önállóan rendelkezhetett a nemzeti jövedelmével, dönthetett a fejlesztésekről, hitelezhette az iparágakat és a mezőgazdaságot. Ekkor épültek az olajgyárak, a cukorgyárak, a textilgyárak, a vállalatok a nyugati piacra termelhettek, nagyban folyt a földművelés gépesítése, és ismeretlen volt a munkanélküliség fogalma. Természetesen hozzájárultunk a szövetségi és a köztársasági, azaz a szerbiai költségvetéshez, valamint az ún. fejletlen vidékek támogatásához is, de a bevételeink 80–90 százaléka itt maradt. Létezett egy támogatási alapunk, akárcsak az Európai Unióban a felzárkóztatási alapok. Csakhogy az EU-ban ezzel okosabban bánnak: programokat támogatnak pályázat útján, megkövetelik az önrész biztosítását, és szigorúan elszámoltatnak. Mi bezzeg pénzt utaltunk minden kötelezettség nélkül, amiből a „fejletlenek” jól éltek, a fejlesztés pedig nem állt érdekükben, hiszen ha elérték volna az országos átlagot, elestek volna a segélytől. Egyébként sok mindenben hasonlít az unió felépítése az egykori Jugoszláviáéhoz. A köztársaságok, sőt a két tartomány is kész államok voltak.
Ön szerint van-e esély arra, hogy Vajdaság visszakapja egykori hatásköreit, illetve lát-e olyan politikai áramlatot, pártot, amely képes és hajlandó is volna tevőlegesen hozzájárulni ennek a célnak az eléréséhez?
– Illúziónak tűnik, hogy Vajdaság még egyszer olyan önállósággal rendelkezhet, mint annak idején. Szerbián belül ez a tartomány olyan önállóságot sohasem kaphat, és nem is volna reális, hogy kapjon. Nekünk vállalnunk kell azt, hogy az ország részei vagyunk, de amennyit jelenleg visszakap Vajdaság a köztársasági költségvetésből, az valóban indokolatlanul kevés. Ez a hozzáállás érthetetlen a számomra, hiszen olyan húzóágazattal rendelkezik a tartomány, mint a mezőgazdaság és a mezőgazdasági feldolgozóipar, amelynek fejlesztése az egész országnak a hasznára válhatna. Sajnos, olyan politikai erőt sem látok, amely oda tudna hatni, hogy Belgrád hozzáállása változzon ebben a tekintetben.
