Minden levelet, cikket, kommentárt végigolvastam, ami az elmúlt hetekben a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületével és annak elnökével volt kapcsolatos. E témához nem szándékoztam hozzászólni, de kollégáim – mondhatom, hogy ügyes kollégáim, hiszen ez a dolguk – kikényszerítették belőlem. És itt nemcsak az érintettre gondolok, és nemcsak azokra, akik írásban „megszólaltak”, hanem azokra az emberekre is, akik az árnyékból próbálják befolyásolni az áldozatokat. Mert áldozatok vagyunk valamennyien, amikor az egyik vagy a másik kollégát hallgatjuk, és hajlunk az intelmeire. Áldozatok vagyunk, ha nem a saját fejünkkel gondolkodunk ezekről a kérdésekről. Mert – kérdezem én – miért lehetett a sajtószabadságért felemelni a hangunkat akkor, amikor ezt a szabadságot Božović tiporta, és miért nem lehet ma, amikor ezt már nem ő teszi, hanem valaki más? Közülünk való.
Persze, a Magyar Szóról beszélek, és amit itt leírok, azt elmondhatom és többé-kevésbé el is mondom a lap testületeinek tagjaként.
A vajdasági magyar újságíró-társadalom – ha még van ilyen (valóban van ilyen?) – miért nem szólal meg, miért nem mondja el, mivé lett ezen a tájon az újságírás? És nemcsak az újságíróknak kellene megszólalniuk, hanem mindenkinek, aki az itteni közösség szellemi életével bármiféleképpen törődik. És anélkül kellene szólnunk, hogy a követ elvennénk, elmarnánk egymástól. Az építkezés kövét. Meggyőződésem ugyanis, hogy valamennyiünknek együtt kellene felépíteni, vagy talán újraépíteni gyönyörű kőházunkat. Kérdés csupán, hogy ez megengedett-e?
De nem folytatom borúlátó eszmefuttatásomat, és mielőtt még egy-két gondolatot elmondanék, elhatárolom magamat a VMÚE tagfelvételi bizottság elnöki posztjától. Ezt a tisztet már hónapok óta nem töltöm be, helyettem más végzi az ezzel járó teendőket. Nekem már nincs betekintésem abba, ki a VMÚE új, jövendőbeli vagy egykori tagja. Néhány évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel töltöttem be a bizottsági tisztséget Gyarmati Józsefnek, a VMÚE volt elnökének a felkérésére. Több mint százötven tagot toboroztunk, jegyeztünk be akkor. Most viszont minderről nem tudok beszámolni. És nem értem: a VMÚE honlapján (www.vmue.org.rs) miért szerepel a nevem a tagfelvételi bizottság elnökeként? Ha nem végzem a dolgom, váltsanak le! Meg aztán az idén még a tagsági díjat sem fizettem be, holott a tagfelvételi bizottság elnökének ebben példát kellene mutatnia. Előre kifizetni legalább tíz évet. Sajnos, a fizetésem ezt nem teszi lehetővé.
De hagyjuk az egyéni nyomort, Keszég Károly haverom azt mondaná, hogy erre nem adunk. Mármint az egyéni nyomorra. Mellesleg, nagyon sajnálom, hogy ehhez a sajtóvitához ő már nem szólhat hozzá.
A VMÚE két alelnökének egyszerre jelent meg napilapunk Vélemény oldalán az a cikke, jegyzete, illetve reagálása, amelyet eredetileg Sebestyén Imre volt Magyar Szó-s munkatársunk, és azt hiszem, valamennyiünk által nagyra becsült kollégánk váltott ki. És ez nem is baj, sőt az sem, hogy a VMÚE elnök asszonya ezek után visszalépett az MNT-ben betöltött tisztségéből. Mindez számomra nem fontos. Ami viszont nagyon fontos, az, amire az elnök asszonyt védő kollégák folyamatosan hivatkoznak: magyar közösségünk érdekében szakmai közösségként akarunk kiállni, cselekedni.
Mert ugye ezt mindeddig nem tettük. Esetleg egyesek.
És ma is tesszük, igaz csóróként, az elmúlt években sokszor megalázott újságíróként, ingyen, de büszkén.
Mert küldetésünk van.
Vajon van, vagy csak elhitetik velünk?
Egyre többször hallom, igen tisztelt kollégáim részéről is, hogy szabad újságírás nincs. De elkötelezett az van. Szerintem létezik szabad újságírás. Szabad, és ugyanakkor e közösség iránt elkötelezett. Mert ha a riporter arról számol be, hogy Székelykevére egyetlen magyar lap sem jut el, és Debelyacsát csak a választások előtt keresik fel a magyar pártok politikusai, és a végekre az alapítványi pénzek sem jutnak el, akkor ő milyen újságírást művel? Szabad újságírást, vagy a közösség iránt elkötelezettet? Vagy talán mindkettőt? Esetleg egyiket sem?
Nézőpont kérdése.
Ki a szabad újságíró? Értékrendem szerint az, aki egy párthoz és egyetlenegy érdekcsoporthoz sem tartozik. Mert csakis ő tud megfelelő távolságról rálátni azokra a dolgokra, amelyeket a „beavatott” nem lát, vagy talán nem akar látni. Tudom, hogy ez rettentően nehéz, sőt sok újságíró számára butaság. De meg kell próbálni. Valóban kőből kell építeni a házat.
A nyolcvanas évek végén, akkor, amikor magyar lakta településeinken a magyar lobogót is ki lehetett tűzni, Debellácson egy ilyet a sárba tiportak. Újságíróként úgy gondoltam, hogy ezt meg kell írni. Megírtam. Meg is jelent egy aprócska kis jegyzetben. Én is, az oldal szerkesztője is fejmosást kaptunk a főszerkesztőtől. Engem kioktatott, hogy egy ilyen kényes témát miképpen kellene feldolgozni. Akkor még volt erőm arra, hogy utasítása szerint ezt meg is tegyem. Az általa javasolt riport sohasem jelent meg. Akkor azt gondoltam, hogy a közügyet szolgáltam, a mi ügyünket, az itt élő magyarokét. Tévedtem. Ha ma megírom azt, hogy Dél-Bánátban nem a magyar zászlót tiporják a sárba, hanem magukat a magyarokat, az sem volna jó. Ismét tévednék.
Hát igen, ilyen a politika.
És a kövek sem egyformák.
Nem mindegy, miből építkezünk.
Gránitból-e, vagy homokkőből.
