Egy öreg barátom meséli, hogy egy barátjával beszélgettek, körülöttük ott lábatlankodott, füleskedett hétéves unokája, aki a barátom szerint, máris elmehetne számítógép tanárnak valamelyik öregek otthonába, szóval meséli a barátom, hogyan oktatta ki őket a gyerkőc magyar nyelvből.
– Azt nem úgy mondják, nagytata, hogy elcsesztük – és máris ugrott a számítógépe elé –, hanem úgy, hogy csetelünk! Csetelünk, nagytata, csetelünk!
Baromi jó dolog, nem?
Mi még, rég volt hétévesek, el-el cseszegettük a dolgokat, a mai hétévesek már vidáman csetelnek.
Egyik igét se találom a nagyszótárban, az előbbi talán azért nem került bele, mert van egy durvább, ordenárébb változata is, az utóbbi meg még annyira új, hogy elkerülte a szótárkészítők figyelmét.
Hát ezt elcsesztük, mondogattuk, ha mellé lőttünk a kapunak, ha valamit elrontottunk. Mondhattuk volna úgy is, ahogy a felnőttek, de ha meghallották volna, különösen az öregasszonyok, komolyan megfenyegettek volna érte, s talán akadt is volna közöttük, aki megteszi, amit ígért, ha még egyszer kiejtjük a szánkon, parazsat tesz a nyelvünkre. Persze nem lett volna belőle semmi a figyelmeztető pörölésen kívül, épp úgy, mint a súlyosabból se: a szíjat való hasításból a hátból, hogy szépen mondjam.
A világ a vesztébe való rohanását azonban néha még az olyan ártalmatlannak tűnő is jelzi, ha egy szó, fogalom, mint amilyen a szóban forgó cseszkelődés idővel a lengébb köntösét veszíti el, s helyette a durvábbat, a darócabbat ölti magára.
Ma már ha valamit eltekerünk, kulturáltabb körökben az elcseszünk ige helyett inkább az elkúrtunkat használjuk.
S innen már csak egy lépés választ el bennünket attól a rokonértelmű szótól, ami szinte mindez ideig nem tűrt nyomdafestéket.
És láss csodát: manapság nagyon is tűr! Egy modernebb irodalmi alkotásban szinte elvárják a szerzőtől, hogy a megkerülhetetlen kifejezésnek ne a betűhiányos változata kerüljön a szövegbe, hanem a teljes, az, amelyik tegnap még nem tűrt nyomdafestéket.
Aki forgat „modernebb” irodalmat, tudja miről beszélek. Aki nem forgat, hallhatja eleget az utcákon, a korzón. Immár nem csupán a fiúk, akár tíz éves leánykák aljkáról is. Hogy ne finomkodjunk: a „baszd meg”-eket, a „jebigá”-kat. Tulajdonképpen tök mindegy, melyik üti meg a füledet. Mindkettő baromi jól hangzik. Várom mikor honosodik meg a képernyőn, ahol az ühümözés versenyt fut az okézással. Ez utóbbi a világ minden tévécsatornáján s minden jobb családi asztalnál.
Vajh nem ott kezdődött mindez, hogy valamit valahol elcsesztünk, elkúrtunk? Ettől még a többségnek lehet nagyon is SZIMPI. Magyarán szimpatikus. Baromian szép.
