Február közepén a törökkanizsai vadászok a településtől északra, a Martonos előtti Tisza-kanyarban, a sziget magasságában egy elpusztult, agyonvert vagy lelőtt fiatal hód tetemét találták meg. A testmérete és tömege (15 kg) alapján minden bizonnyal egy fiatal egyedről lehet szó, amely a Tisza közvetítésével Magyarországról, a visszatelepített tiszai állományból kóborolt el hozzánk. A Tisza-tavon és Hódmezővásárhely környékén is telepítettek vissza hódokat.
A törökkanizsai halászok szerint már tavaly is rendszeresen találkoztak a hód nyomaival. Erre utaló jelként említették a „kapafogú” hód feltűnő rágásnyomait az ártéri fatörzseken és a Tiszában álló sziget fáin. Valahol itt lehet a hód tanyája, vagy lehet, hogy csak volt, mert valaki végzett az eddigi egyetlen tiszai hódunkkal. Pedig a természetbarátok már szenzációként könyvelték el, hogy másfél évszázad után újra él hód a Tisza mentén. Korábban, pontosabban 1999-ben napilapunk beszámolt róla, hogy a vadászok Zombor közelében egy hódot lőttek a Bácskai Nagycsatornában, amely Magyarországról, Baja térségéből csatangolt el. A vesztére elkóborolt hód kilétét a bőre alá ültetett mikrocsipben tárolt és onnan leolvasott adatok alapján azonosították.
Ekkor a szerbiai természetvédők kapcsolatba léptek magyarországi kollégáikkal, majd általuk azzal a bajor civil szervezettel, amely a hódok visszatelepítését végezte Magyarországon. A szerbiai környezetvédelmi minisztérium és a bajor környezetvédelmi civil szervezet által aláírt szerződés szerint összesen 80 hódot telepítenek Szerbiába. Az első hódtelepítésre 2004-ben, a Sremska Mitrovica közelében elterülő, a Száva folyó holtágából kialakított Zasavica természetvédelmi területen történt.
A Kárpát-medencében írásos források szerint 1854-ben lőtték ki az utolsó hódot. Más adatok alapján a hód a Duna mentén még 1860-ban is jelen volt. A hód hozzátartozott a Délvidék faunájához is, erről tanúskodnak egyes földrajzi neveink: Hódos, Hódság, Hódegyháza.
Az európai vagy közönséges hód (Castor fiber) Eurázsia legnagyobb rágcsálófaja. A faj kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, élőhelye a fás vízpart. A nagyobb folyók partjain tanyázik, ahol metszőfogaival levágott fákból, gallyakból és iszapból hangyabolyforma, néha 2-3 m magas lakásokat épít. A hódlakás bejárata a víz alatt van, de a lakórészek a víz fölött. Jelenlétét leginkább télen árulja el, mert ilyenkor fakéreggel és hajtásokkal táplálkozik, aminek jól látható nyomai vannak.
A vadászat miatt Magyarország hódállománya a XIX. század közepére gyakorlatilag kipusztult, de a XX. század utolsó évtizedében az ausztriai és magyar WWF (Természetvédelmi Világalap) együttműködésének eredményeképpen megkezdődött a visszatelepítés. 1996 óta a Duna–Dráva és a Fertő–Hanság Nemzeti Park területén, illetve a Tisza-tavon, 2006 őszén pedig Hódmezővásárhelyen történt telepítés. A magyar állományt jelenleg mintegy 500 példány alkotja. Az eurázsiai hód összállománya napjainkban meghaladja a négyszázezer egyedet.
A hód termetes rágcsáló, testtömege 20-30 kg, testhossza pedig 75-100 centiméter, amihez 30-37 centiméteres lapos, pikkelyes farok csatlakozik. A teste torpedó alakú, a szőrzete vízálló, lapos, pikkelyes farkával és úszóhártyás hátsó lábával löki magát előre. Törzse erőteljes, háta íves, nyaka rövid és vastag, feje rövid, az orra tompa, szemei kicsinyek, fülei és lábai szintén rövidek. Bundája a hátán sötét barnásszürke, hasán világosabb.
Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat, és gátakat is csak ritkán emel, vackát inkább a partfalban ássa ki. Járatának hossza tíz méter is lehet. A hódalagút végén levő lakóhelyiség átmérője 50-80 cm. A kotorék bejárata a víz alatt van, s a hód szárazföldi ellenségei nem látják, hová bújik be az állat, így a kölykei is nagyobb biztonságban vannak.
A tél beköszöntével a hód a lakóürege bejáratánál az összegyűjtött friss hajtásokból, esetleg nagyobb fákból élelemraktárt létesít. Így akkor sem marad táplálék nélkül, amikor a fagy beálltával már nem tudja feltörni a jeget, hogy elhagyja a kotorékát. Az áttörhetetlenségig megvastagodott jégtakaró kialakulásáig azonban naponta megújítja lékét, s éjszaka azon keresztül hagyja el lakhelyét, hogy táplálékot keressen.
A várát rendszerint éjszaka hagyja el, akkor fogyasztja nyáron főként lágyszárúakból, télen inkább fakéregből álló táplálékát. Kedvelt növényeinek listája igen hosszú, mintegy százötven lágy szárú és nyolcvan fás szárú növényfajból válogat. Kedvencei a fehér tündérrózsa, a vízitök, a libatopok, a keserűfüvek, a sóska, a harmatkása. A fás szárú növények közül előszeretettel fogyasztja a nyár, a fűz és a nyír kérgét, fiatal hajtásait és leveleit. Rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szüksége van. Táplálékát a vízpartot szegélyező 10 méteres sávban szerzi be, ennél távolabbra csak ritkán merészkedik. Territóriumát szagjelzésekkel jelöli ki.
A hódok kiválóan úsznak, víz alatt 2 percig is kibírják, a szárazon két hátulsó lábukra tudnak állni, a farkukra támaszkodva. Bundájukat a végbélnyílás körül elhelyezkedő két szagmirigy váladékával teszik vízállóvá, farkukkal kormányoznak, úszóhártyás lábaikkal pedig előrelökik magukat a vízben. Hátsó lábaik második karma speciális bundatisztító karommá módosult. Egymással füttyögéssel, szagjelzésekkel és farkcsapkodással kommunikálnak, ez utóbbival veszélyre hívják fel a figyelmet.
A hód a természetben 7-8, de fogságban akár 25 évig is él. A Kárpát-medencében természetes ellensége gyakorlatilag nincs. A fajon belüli agresszió sem számottevő oka az elhullásnak, a visszatelepített hódokat leginkább az orvvadászat, a hálóba akadás és a közúti baleset, azaz megint csak az ember fenyegeti.
A hód számára a tél nem a téli álom, hanem a szaporodás időszaka. A szülők 105-107 napos vemhességet követően együtt gondozzák és táplálják egy-két utódukat. Elválasztásra kb. háromhetes korban kerül sor. A kölykök az ivarérettség eléréséig, azaz mintegy két-két és fél évig maradnak szüleikkel. A hód nem kimondottan szapora, minden évben a nőstények 50-70 százaléka kölykezik, s egy, legfeljebb két kölyköt hoz a világra. Az átlagos családok létszáma három és öt tag között van. Kevés utódjukról a hódok körültekintően gondoskodnak, ennek köszönhetően nagy a túlélési arány.
A hód társas viselkedése minden más rágcsálóétól különbözik. A hímek és a nőstények tartós, monogám párkapcsolatban, többgenerációs családokban élnek. A családok a szülőpárból, a kétéves kölykökből, az egyévesekből és a fiatal kölykökből állnak. A kis közösség hierarchikusan épül fel: az idősebbek uralkodnak a fiatalabbak felett. A kölykök megszületésekor a szülők elüldözik a legidősebbeket, feltehetőleg azért, mert a territórium élelemforrásai korlátozottak.
(Fotók: Ágoston Attila)
